a kommunikációs tanácsadó tegnap Trianonnal foglalkozott a blogjában:
Trianon fájdalma 2008. június 04. 15:49
Ma 88 éve, hogy kimondták a verdiktet: az első világháború lezárásaként Magyarország elveszíti területei kétharmadát, és lakossága jelentős részét - megszűnik a történelmi Magyarország. Meggyőződésem, hogy Trianont Magyarország sosem fogja kiheverni. Olyan, mint a szeretett szülő elvesztése. Az idő ugyan enyhíti a fájdalmat, ez a fájdalom, a hiány, azonban sosem múlik el. Viszont az idő kereke sem visszafordítható. Az a régi világ már nem tér vissza többé. Ám amikor idehaza tízezrek teszik fel autóikra Nagy-Magyarország sziluettjét, arra sem árt emlékezni, hogy az 1918 előtti magyar politikának nem feledhető felelőssége van abban, hogy a csonkítás megtörténhetett. Az úri Magyarországnak nem akaródzott beilleszkedni az európai folyamatokba, rosszul bánt egyre nagyobb lélekszámú nemzetiségeivel, ráadásul háborút is kezdeményezett. Igaztalan állítás tehát, hogy Trianon pusztán az érzéketlen és tájékozatlan nagyhatalmak, különösen a franciák ármányának eredménye. Rútul elbántak Magyarországgal, ez igaz, de a rendszerváltozás óta egyre gyakoribb és több évfordulós irredenta megemlékezéseknek éppen az az egyik gyengéje, hogy mindenkit hibásnak tüntet fel, csak magunkat nem. Nem lehet a hazaszeretet egyetlen mércéje, hogy kinek fáj jobban Trianon, és aki csak felemlegeti a mi bűneinket, az hazaáruló. Az a közkeletű felmentés pedig végképp nem tolerálható, hogy Trianon egyenes és elkerülhetetlen következménye volt a szövetség a náci Németországgal, a fasiszta Olaszországgal. És hogy az elcsatolt területek visszaszerzésének jogos igénye igazolja a gyalázatos zsidótörvényeket, a Don mellett elpusztult kétszázezer katona halálát. Sokan gondolják, hogy ha Erdély visszacsatolásának ez volt az ára, akkor ez megadható. Számomra ez elfogadhatatlan. Ráadásul az árat megadtuk, és nem kaptunk cserébe semmit, csak pusztulást, és további területvesztést. Trianon nekem is fáj, és aki ezt kétségbe vonja, magyarságomban kételkedik. 2003-ban sajtófőnöke lehettem az István, a király csíksomlyói előadásának, szervező részese voltam az Omega együttes felvidéki, délvidéki és erdélyi, például az árvízsújtotta városok megsegítésére rendezett koncertjeinek. Ezek kitörölhetetlen és csodálatos emlékek. Trianon tehát nem a magyar jobboldalé - em elég elénekelni, hogy "ott ahol, zúg az a négy folyó..." - hanem minden magyaré. Azé is, akit nem érdekel. A traumáról érzelmekkel, de felelősen, cselekedve érdemes gondolkodni. Annyi biztos, 2002 óta kiszabadult fogságából az aradi Szabadság-szobor, konzulátus nyílt Csíkszeredán, több száz millió forintos támogatást kapnak az elszakított területeken működő magyar közösségek: egyházi és világi iskolák, színházak, könyvtárak - Pozsonytól Szabadkán át Beregszászig. A határon túli magyarságnak szervezetei egységére, erős képviseletre van szüksége és nem az anyaország pártpolitikai csatározásának értelmetlen és káros exportjára. A hétvégi romániai helyhatósági választáson sem volt elég az újonnan gründolt magyar pártnak az itthonról kínált egyetlen program: a trianonozás. Sokfélék vagyunk: pirosak, fehérek, zöldek, mégsem érdemes az eltávozott rokon szobáját érintetlenül hagyni, ahova csak csak egy-két embernek van kulcsa. Szellőztessünk, őrizzük a házi videókat, fényképeket. És sokat beszélgessünk.
Gréczy Zsolt
|