|
|
 |
Arilian
 2008-04-25 10:23:46
|
2020
|
ez a filmben is eléggé átjött egyébként.
szerintem mondjuk messze nem ez a legjobb dehát ennyi jó között nehéz válogatni.
|
|
A hozzászólás:
 |
|
werewulf
2008-04-19 21:34:28
|
2019
|
Susan hallotta, ahogy a vonyítások elhalnak.
A vadkan a vértől vöröslő hóban feküdt. Susan lehajolt, és megpróbálta fölemelni a fejét.
Halott volt. Az egyik szem a semmibe meredt, a nyelve pedig kilógott a szájából.
Susanből kitört a zokogás. Egy apró, belső része, a belső nevelőnő ragaszkodott hozzá, hogy mindez csak az izgalom, a kimerültség és az adrenalin miatt van. Egy vaddisznó miatt sírna?
A többi része pedig a vaddisznó oldalát ütötte két kezével.
- Nem, nem halhatsz meg! *Megmentettünk*! Nem történhet ez!
Szellő támadt.
Valami megmozdult a tájon, valami, a hó alatt. A vénséges fák ágai finoman megrázkódtak, apró jégtűket szűrve maguk körött.
S felkelt a nap.
A fény néma árként csapott át Susan fölött. A lány visszahőkölt, próbálva eltakarni a szemét. A hatalmas rőt gömb tűzvörössé változtatta a jeges, téli ágakat.
Arany fény csapódott a hegycsúcsokba, mindegyiket egy-egy néma, vakító vulkánná formálva. Továbbömlött, völgyekbe zuhanva, felkapaszkodva szakadékok szélén, megállíthatatlanul…
Valaki felnyögött.
Egy férfi feküdt a hóban a vadkan helyén.
A bőr ágyékkötőt kivéve meztelen volt. Hosszú haja zsíros, véres csimbókokban lógott a hátára, szinte nemeznek tűnve. Minden sebéből, ahol a kutyák megmarták, patakzott a vér.
Susan egy pillanatig nézte, aztán valami mással, mint a fejével gondolkozva csíkokat tépett a ruhájából, hogy bekötözze a súlyosabb sebeket.
Józanság, mondta az elméje kicsi része. Egy józan fej a vészhelyzetekre.
Józan… valami.
*Valószínűleg alkati hibám.*
A férfi teli volt tetoválva. Kék örvények és spirálok kígyóztak a bőrén, az erek közt.
Kinyitotta a szemét, és felbámult az égre.
- Fel tudsz kelni?
A férfi tekintete felérebbent. Megpróbált megmozdulni, de visszazuhant.
Végül Susannek sikerült ülő helyzetbe rángatnia a férfit. Dülöngélt, ahogy a lány átvetette az egyik vastag kart a vállán, és a lábára emelte. Susan próbálta nem érezni a szagát, aminek szinte fizikai ereje volt.
Lefelé indulni tűnt a legjobb választásnak. Ha a férfi agya még nem is fogta föl, a lábai magától is arra vitték.
Narancsszín ragyogásban tántorogtak át a fagyott erdőkön, ahogy a nap fénye visszaverődött a hóról. Hideg, kék köd rejtőzött még itt-ott apró völgyekben, kis tálnyi telekként.
Susan mellett a férfi felhördült. Kicsúszott a lány szorításából és a hóba bukott, a torkát kaparva, fuldokolva. A hangja szinte fűrészszerű volt.
- Mi az? Mi baj? Mi baj?
A férfi a szemeit forgatva még mindig a torkát karmolta.
- Megakadt valami? – A lány olyan erősen, ahogy csak tudta, hátba vágta, de a férfi már négykézlábra dőlt a hóban, levegőért küzdve.
Susan a vállai alá csúsztatta a kezét, és felemelte, a karjait a dereka köré ejtve. Á, istenek, hogyan kell ezt csinálni, még voltak ilyen órái is, nem, nem az volt, hogy az ember ökölbe szorítja a kezét, és megfogja a másikkal, és utána *így* föl és *így* be rántja…
A férfi köhögött, és valami lepattanva egy fáról a hóba esett.
Susan lehajolt, és megnézte.
Egy apró, fekete babszem volt.
Magasan, az ágak közt megszólalt egy madár. Susan fölnézett. Egy ökörszem ugrált az ágak között.
Amikor visszanézett, a férfi megváltozott. Mostmár felvolt öltözve, nehéz szőrbundába, bőr csuklyával és csizmákkal. Egy kőhegyű lándzsára támaszkodott, és jóval erősebbnek tűnt.
Valami átsuhant a fák közt; szinte csak az árnyéka látszott. Susan egy pillanatra megpillantott egy fehér nyulat, mielőtt az elugrált volna egy új ösvényen.
Visszapillantott. A férfiről eltűntek a bundák, és jóval öregebbnek látszott, de a szemei ugyanazok maradtak. Most vastag, fehér köpönyegbe volt öltözve – egy papra hasonlított.
Szerintem az összes Pratchett könyvben ez a legszebb rész.
Én fordításom, amúgy.
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
