Szia!
Ez a 6. hetem volt bent. Alapvetően nem az evészavarral mentem be, mert az csak része a komplex szir-szaromnak. Voltam bulimiás, magamtól jöttem ki belőle, fogalmam sincs, honnan volt annyi akaraterőm, hogy abbahagyjam. Illetve dehogynem tudom. Szerelmes vagyok, és rájöttem, hogy nem akarok így élni és gyorsan meghalni (mármint a bulimiában). Inkább a nehezebb utat választottam. Kínszenvedés volt kijönni a jól bevált mókuskerékből, hónapokig tartott, de megérte, mindenképp. Így már tudok a szerelmem szemébe nézni, sőt azóta el is mondtam neki, hogy milyen bajom volt. És nem utált meg érte. És soha nem cseszeget a kajálással. Sütizés előtt figyelmeztet csendben, hogy óvatosan, csak annyit, amennyit tényleg meg kívánok enni, hogy ne legyek rosszul.
Most, hogy 43,5 kg vagyok, már eszem rendesen, meleget is, csak gondolom, keveset, hogy nem hízom. De mivel a fél életem fogyózással töltöttem, félek, pánikba esnék, ha hízni kezdenék, és a bulimiától mindennél jobban félek. Célom, hogy elérjem a 45 kilót lassan, és baromira figyelek, hogy ne fogyjak tovább. Már nem esik rosszul az evés, nem utálom az egészet.
Most is vannak páran bent T-hegyen, akik naponta többször hánytatnak, és élvezik, hogy zabálhatnak. Szó szerint falra hányt borsó velük beszélni erről... de nem az én feladatom megmenteni őket, hanem az orvosoké.
Na mindegy.
A saját célomat nem adom fel, egyszerűen csak normális ember szeretnék lenni, normális önbizalommal, terhelhetőséggel, satöbbi.
Neked milyen volt bent? Önként jöttél el, vagy elengedtek? Evészavarral voltál bent alapvetően? Mesélj!
Üdv,
Macsek |
