|
|
 |
Törölt nick
 2008-04-17 08:28:14
|
48066
|
Ezekről az első hetekben történő eseményekről nagyon szegényes tapasztalatom van, hiszen velem is csak egyszer történt meg, és minden eset más. Az anyai ellenállás tipikus - rosszul hangzik, de jóformán ki kell menteni a lányokat az anya gondoskodó kezei közül, hogy önállóan fel tudjanak nőni. A kimentést persze pszichológiai értelemben értem, de vannak külföldi szak-klinikák, ahol ez tényleges, és akár 1-2 évre is fizikailag megszűnik a kapcsolat a szülőkkel. A már folyó terápiákat is nagy részben az anya szakítja meg, míg egy aktívabb (aktivizálódó) apa sokat tud segíteni. Azt érezheted, hogy az ilyen irányú terápia nem tanácsadás szinten történik, hanem gyakorlott szak-terapeutával - ehhez érdemes valahogy eljutni .... az egész családnak.
Talán tapintatosan, de előmozdítaná a dolgokat egy megfelelő könyv - egy könyvvel szemben a szülőnek is kevésbé vannak indulatai, és felismeri, hogy olyan dolog történik vele mint többszáz más családdal, és ugyanolyan esélyei - jó és rossz - is vannak mint bárkinek. Amit indulásként javaslok: Túry Ferenc - Anorexia és bulímia (Önsegítő és családsegítő kalauz) 2005 ... megrendelhető az alábbi emailon: terjesztes@print-x.hu .. de ha gond van ezzel, akkor szívesen nektek ajándékozom a saját példányomat - már csak abban az értelemben van rá szükségem, hogy valakinek segíteni tudjak vele ... |
|
A hozzászólás:
 |
|
cukibogi
2008-04-16 09:24:52
|
48065
|
| Elég ijesztően hangzik ez a dolog. Függetlenül az unokahúgommal való viszonyomtól, szerintem nem sokat tudok tenni azon kívül, amit eddig is tettem. A nővéremnek is említettem, hogy ő se fogyjon már többet, erre mutatja a majdnem befelé növő hasát, hogy de hát ez... rögtön csípőből jött a letorkolás hogy ezzel a hülye hozzáállásával erősíti a saját lányában, hogy tovább kell fogynia. Kicsit megtorpant, de most először nem lett ideges a témától, remélem kezd elgondolkodni, mert egyedül én sem vagyok képes csodákra. Most kicsit kivárok, addig is gondolkozom hogyan szólhatnék én ebbe bele jobban. |
|
Előzmény:
|
|
Törölt nick
2008-04-12 13:57:33
|
48055
|
Először is: az unokahúgod meg fog halni!
Ez gondolom nem újság, mert mindenki meg fog halni - sokaknak nem mindegy mikor. Azt nem lehet neten keresztül látni - sőt még személyesen sem a laikusoknak -, hogy milyen súlyos az ügy, pláne azt, hogy mi lesz a kimenetele ha semmit nem tesznek. A statisztika azt mondja, hogy az összes anorexiás 8%-a 10 éven belül meghal, 20%-a 20 éven belül. Sok rákbetegségnek kisebb a mortalitása, és arra nemigen mondaná senki, hogy "majd kinövi" ... stb. Ez most azt jelenti, hogy 20%-az esélye, hogy az unokahúgod a 36. évét nem éri meg. Bocsáss meg, hogy így kiélezem a dolgot, de a statisztikai esélyekhez tartozik ez is.
Hogy tényleg anorexiás-e?
Amikor a környezet (pl te) el kezdi méricskélni, hogy talán anorexiás-e, akkor legtöbbször már igen. A szölő érthető okból maga előtt is tagadja a problémát - nem kell szembenéznie (egyelőre) se a tényekkel, se a várható következményekkel.
Az anorexia ugyebár nem olyan mint az influenza, hogy egyik percről a másikra megkapja valaki oszt jónapot, hanem szép lassan kialakul (fél év, egy év), aztán nagyon gyakran súlyosbodik míg valóban egy részüknél spontán javul sok év alatt. De még a javult esetek is képesek az egész életre nehatívan rányomni a bélyegüket. A 18 év körül kialakuló esetek sokkal nehezebben gyógyíthatók mint a 14 év körüliek, és a benne eltöltött időnek kb duplája szükséges a terápiához (ezért minden elvesztegetett nap duplán számít).
Mivel ma te (ti) vagytok a családban az egyetlen aki a problémát a maga súlyosságában látni lehettek képesek, rátok hárul az a dilema és felelőség, hogy "megmentsétek" az unokahúgot és a nővéredet és a sógort (a szülőket is, mert bizonyos stádiumban nagyon lehangolóan néznek ki ők is). Ezért se hálát, se köszönetet nem várhatsz ... egyelőre, hanem inkább bántást, hogy miért szólsz bele az életükbe, veszekedést, mert egyébként is idegesek lesznek. Ugyanis ők meg vannak róla győződve (okkal), hogy a lehető legjobbat adják a lányuknak, viszont vastagon részesek a kialakuló helyzetben, és nagyon megkönnyíthetnék a rendezést - de ez utóbbi kínszenvedéssel jár.
Tulajdonképen itt tudsz valamit tenni, hogy valahogy (?) olyan irányba befolyásold őket, hogy szakemberhez forduljanak - nem feltétlenül odaküldéssel, inkább azzal, hogy problémának tekintsék a helyzetet, vészhelyzetnek a gyerekük állapotát.
Azt jónak gondolom, hogy beszélgettek az unokahúggal. Személyesen is ismerek olyan példát, amikor az odafigyelés vissza tudta fordítani a folyamatot.
Egy fontos dolog (bár ezt inkább a szülőknek mondanám) - tökmindegy az unokahúgod, a nővéred, a sógordod, a szomszéd néni ... stb ... mit gondol és mit mond a jelenségről, mit határoz, mire tesz esküt, itt egyetlen egy objektív mérce létezik, a mérleg. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
