A magázás történetét Kertész Manó írta meg a Szállok az úrnak c. kötetében, 11 oldalon.
Megpróbálom - esetleg több hozzászólásban - összefoglalni.
Kertész megerősíti, hogy a harmadik személyű megszólítás nem természetes, és kiindulásként nem kapcsolja össze a tisztelettel. Az imádságok szerinte ezeréves nyelvállapotot őríznek, és az Istenhez való fordulás tegező. A XVI. században KM szerint még mindenki mindenkit tegezett, társadalmi helyzetre való tekintet nélkül. - főként a levelek tanúsága szerint.
A XVI. században terjedte el a Kegyelmed típúsú megszólítás, amely után az ige 3. személybe került. Volt olyan mondat, ahol gyakorlatilag minden "te" helyén ilyen megszólítás van (Uraságod stb.), és 3. személyű ige, viszont, ha nincs megszólítás, akkor a beszédforma visszavált 2. személyre. A 3. személyű ige nemcsak az e.sz. 2. sz., hanem a t. sz. 2. személy után is megjelent, eleinte e.sz. 3.sz., csak később alakult ki a "kegyelmetek jöjjenek" forma.
A XVIII. században alakult ki az a foma, hogy a főnéven és az igén levő személyrag egyaránt 3. sz. lett, de még akkor is sokáig megmaradt kiegészítésként egy "kegyelmed" kiegészítés. (Maradok Uramnak, kldk köteles szolgaja batja).
A XVIII. sz. végén, XIX. sz. elején, K.M. szerint német hatásra, a nemesség nyelvhasználatában a kegyelmed megszólítást felváltja az Úr (der Herr). Emellett megjeleni az Asszony is.
K.M. megjegyzi, hogy míg az Úr, az Asszony megszólítás a magyarban a XVIII. sz. cégén a nemesség körében, a XIX. sz. elején már a honoráciorok körében általános és semleges presztízsű volt, a német minta ekkorra a németek körében már gorombaságnak számított.
Az Úr/Asszony megszólítással természetesen már csak 3. személyű ige lehetett.
A maga megjelenésének első nyoma Baróti Szabó Kisded szótárában van (Maga (Kelmed)). K.M. megfigyelése szerint ez a megszólításmód azonban nem jelent meg az arisztokrácia és a középnemesség levelezésében, ezért, úgy gondolja, hogy ez az alacsonyabb rangúak megszólítására szolgált. (A méla Tempefőit hozza fel példának, ahol a műveletlen grófkisasszony magáz, a művelt sosem teszi ezt.)
Az 1860-as évekből datál egy olyan megfigyelést, hogy a magasabb rendűek között a kegyed és az ön járja, de egymás között az alacsonyabb rendűek sem használják, csak ha felsőbb rendűekhez szolnának.
Ekkortájt jelent meg a negédes magácska, amely arra vall, hogy a maga a társasági nyelvben terjedt el. Ekkortájt, érdekes módon, a fiatalok használták egymás között.
Érdemében ennyit tudtam Kertészből kibányászni. Nem teljes, de fontos adalék, azt hiszem.
|