gabri54 gépelte be ezt a cikket a színház.hu Selmeczi Roland topicjába:
ezen a héten Roliról van egy cikk, képpel együtt, a Budapesti 7 nap c. újságban
Az elmaradt főszerep
Színészhalálról írni ősi magyar sajtórítus.Írásra jogosultak a volt barátok, főiskolai osztálytársak, az egykori interjúkészítők, társulati társak és családtagok. Elhunyt Selmeczi Roland színész, én írok róla, pedig egyik sem vagyok felőle nézve a felsoroltak közül. Nem voltam barátja sem, az az állapot - vélem - egy éven belül állt volna be közöttünk, de ami nem volt, az már nem is lesz, ha a Halál nevű életszervező úgy dönt, hogy ne legyen. Ez az írás ráadásul három halálról szól, mégis azt képzeljük, ezzel elköszönhetünk egy embertől, aki még negyven évet sem tölthetett ebben a kacskaringós, hajtűkanyaros, sebességtúllépett világban.
Van egy irományom, A győzelem ára, Latinovits veszprémi szélmalomharcáról szól. Bubiknak szánam, aki szintén nem volt a barátom. Egy különös szemesi estén szólal meg a szöveg, Bubik nagyszerű volt, megszületett benne a szerep, de a többiek, Kubik, Pápai, Balkay, Hollósy, Vallai, Stohl sem azért jöttek, hogy valahogy elteljen az este. Bubik utána kiszállt a dologból, istenkísértésnek nevezte, hogy bárki L.Z. bőrébe bújjon, pedig épp az ő mérete volt a szerep. Ebben maradtunk, aztán két izgató esztendő után az Új Színházban váltottuk a válthatatlant, és mellékesen odatolta elém: meg kéne csinálni, ha már ilyen szemét a világ. A többi tudható, István kocsironcsa, mely valamilyen hatósági nagyvonalúságból mégis rendszámot viselhetett, elhagyta a zúzmarás utat egy éjszakán Szolnokon, meg egy átbeszélgetett éjszaka után. Belenyugodtam a felsőbb akaratba, meg abba, hogy nálunk ez a győzelem ára, amikor egy régi ismerősöm ajánlotta Bertók Lajost. Ismertem a színészt, különlegesen tehetségesnek tartottam, bár tudtam ügyeiről.
Bertók félt, az ő plebejusabb alkata nem megoldás a szerepre, hisz L.Z. nem csupán gigantikus volt, de elegáns és úri is, ő meg nem, de végül megérezte az eshetőséget és elhatároztuk, egyszer belevágunk. Akkor már határon túlra fújta irományaim a kárpáti szél, könnyebb lett volna Prágában vagy Bukarestben próbálkoznom, mint Bertók állomáshelyén. De bíztunk a sorsban. Nem kellett volna. Bertók úgy döntött, neki ennyi elég volt, s átúszott a túlsó partra.
Ez volt az a pillanat, amikor én úgy döntöttem, a darabot hagyatékom részének tekintem. Egy számomra kedves színésznő és egy nem kevésbé kedves rendező önjáróként szervezett tovább. A váteszi szerepre végül találtak valakit. Selmeczi Rolandot. "Mit szólnál Selmeczi Rolandhoz?" - így szólt a kérdés, én pedig szólni sem nagyon tudtam, mert eleddig semmit sem tudtam a szervezkedésről. "Olvasta, akarja és mi is akarjuk" - itt tartottunk néhány napja. Ez a közös akaratnyilvánítás egy nappal a Sors elutasító végzésének kézbesítése előtt történt. Most tehát, hogy így alakult, mondjuk, mondjam azt, hogy megcsináltuk volna. Jó lett volna együtt. A legjobb Selmeczi Roland lett volna ismert és nagy hatású hangjával, formátumot mutató személyiségével. Jó lett volna benne mindenki, a rendezés, talán még a darab is, Selmeczi Rolandot tehát posztumusz jó baráttá nevezem ki, és ígérem, behunyt szemmel még egyszer megnézem ez előadást. Csak az a kocsironcs nem illik a képbe, mely Dabason áll egy udvaron, szemben egy baráti család házával. Az a roncs rossz és tehetségtelen roncs, semmi köze mihozzánk, akik a Győzelem árára akartunk árajánlatot tenni ismételten. Mi főszereplőt gyászolunk. Akik nem látták, amit mi sem, higgyék el nekünk, nem érdemtelenül. Roland! Az élet ellenkező irányba kanyarodik, mint az utad, amin nem értél haza. Most itt állunk megint főszereplő nélkül. Merjünk még keresni valakit?
Siposhegyi Péter írása
|
