Tudom, tudom, tudom...
alapjában optimista vagyok, a Reményt mi adtuk eddig is anyukámnak, csak, most mégjobban le vagyunk keseredve.
Tudja és érzi,hogy mellette vagyunk,
tudja és érzi,hogy egyformán aggódunk érte,
tudja és érzi,hogy nem a statisztikából élünk,
tudja és érzi,hogy minden percen támogatjuk,
tudja és érzi,hogy nagyszerű asszony.
sosem sajnáltuk, erősek és kemények voltunk, de a szíve szakadt meg műtét után az intenzívre beérve, normális vérnyomással látva anyukámat, majd mikor a kezét megfogtam 185/100-ra emelkedett...
Az viszont nem tudja,hogy minden nap attól a telefonhávástól félek, hogy újra gond van...
Ne haragudjatok...
|