Elsőként azt tanácsolnám, hogy az un. túlélési statisztikákat és hasonló marhaságokat gyorsan felejtsd el!
A legtöbbet akkor tudsz segíteni anyukádnak, ha reményt adsz neki, hogy bízni tudjon önmagában és abban, hogy meg lehet gyógyulni. Sok-sok pozitív példát kell felmutatni, itt a neten is találsz sokat, főleg, ha tudsz angolul, mert számos példa van a világban arra, hogy nagyon kemény végstádiumból jöttek ki emberek.
Annál rosszabb viszont nincs egy beteg számára, ha mindenki szemében a sajnálatot, a lemondást látja (orvosokéban, hozzátartozókéban egyaránt).
Nem véletlen a mondás, "a remény hal meg utoljára". De ha az embertől ezt még azelőtt elveszik, hogy meghalt volna, akkor bizony sok jóra tényleg nem lehet számítani.
Gondolj bele abba, hogy még senki sem nyert úgy például úszó VB-t, hogy előtte mindenki azt mondta neki: "nem fog sikerülni, nincs esélyed", és ezt el is hitte a verseny előtt!! Akiből kiűzik a reményt és a kitartást azzal a szöveggel, hogy biztosan jön az elkerülhetetlen vég, annak valóban nagyon nehéz dolga lesz, és főleg a félelmei, a rettegése miatt.
A sajnálkozásnál rosszabb terápia pedig nem létezik!!!!!!!
Egy betegnek nem együttérzés kell, hanem remény.
Azt kell megmutatni, hogy van kiút, és hogy ez a betegség sem feltétlen halálos, akárki, akármit mond!
Ez nem mond ellent az orvosi terápiáknak, maximum annyiban, hogy aki így dönt, az nem hajlandó töbé befogadni a tudománytalan szövegelést a biztos végről.
És ha netán mégsem sikerülne anyukádnak, hidd el, annál jobbat, mint hogy reményt adsz neki, nem nagyon tehetnél. Mert megszépíted, megkönnyíted az életét azáltal, hogy a borzalmas rettegését lecsökkented. Annál nagyobb erőt semmi nem ad, mint amikor a szeretteinken azt látjuk, hogy bíznak bennünk, szükségük van ránk, és hisznek a gyógyulásunkban.
Magamról annyit, hogy közel 3éve sajnos szintén zenész. ;-) |