Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
Kara-Indas Creative Commons License 2008-01-15 20:59:23 630

Almási Tibor

 

Záh Felicián ítéletlevele

 

In: Aetas 2000/1-2

 

1330. április 17-én a Záh nemzetségbe tartozó Felicián a visegrádi palotában merényletet követett el az éppen ebédelő királyi család ellen. Kardjával a királyt csak megsebesíteni tudta, ám Erzsébet királynénak négy ujját levágta, míg Lajos és András hercegeket nem érte komolyabb sérülés. A szolgálattevő személyzet gyors közbeavatkozással leterítette és megölte a merénylőt, s a felzúdult udvar indulatának azonnal áldozatául esett Felicián közelben tartózkodó fia is, és valószínű, hogy leányával, a palotában a királyné udvarhölgyei közé tartozó Klárával szintén gyorshamarjában végeztek. A magyar krónika elbeszéli Klára szörnyű büntetését: „... ezt a gyönyörű szüzet kivonszolták a királyi udvarból, orrát meg ajkait csúful megcsonkították, hogy csak a fogai látszottak; a kezéről is nyolc ujját levágták, úgyhogy csak a hüvelykujjai maradtak meg, majd több város utcáin és terein végighurcolták lóháton, és kényszerítették a félhalott szerencsétlent, hogy ezeket a szavakat kiáltsa: Így lakoljon, aki hűtlen a királyhoz!”250 A bosszú azonban nem állt meg ennyiben. Az ország világi előkelői egy hónap elteltével törvényszéket ülve példátlan kegyetlenségű ítéletet hoztak az egész nemzetséggel szemben. Harmadíziglen elrendelték a család kiirtását, a rokonság távolabbi tagjait pedig szolgaságra vetették és teljes jószágvesztéssel sújtották.

 

A rendkívüli eset kapcsán hamarosan mendemondák kaptak lábra, amelyek középpontjában Záh Klára állott. A híresztelések szerint őt a királyné cselszövéssel kiszolgáltatta az udvarban időző fivére, Kázmér lengyel herceg kedvének, s miután Klára bevallotta szégyenét apjának, Felicián elégtételt keresve rontott a királyi családra. A szóbeszéd szinte egykorú a történtekkel. Írásban az 1340-es évek elején jegyezték le Nápolyban,251 de Mügeln Henrik is elbeszéli krónikájában.252 A középkori magyar kútfőkben nem maradt leírása a merénylet ezen megokolásának, ám az kétségtelen, hogy a közhír itthon is szájról-szájra járt. Amint az ítéletlevél szövegét másolatában fenntartó Istvánffy Miklós széljegyzetében olvasható, szerte énekeltek a citerások róla.253

 

A merénylet pontos okát illetően ma is nélkülöznünk kell a bizonyosságot, noha a századfordulón valamennyi számba vehető forrás vallatóra fogásával a kor igen neves történészei igyekeztek tisztázni a kérdést. A hazai kútfők háromféle híradásból állnak. Elolvasható a bűnténnyel egykorú ítéletlevél, az egyik részletében imént idézett krónikás híradás, valamint van néhány közeli korú oklevél, amelyekben elejtett utalások maradtak a merényletről.254 Ezek mellett – illetve inkább ezekkel szemben – külföldi elbeszélők tollán fennmaradt Záh Klára szomorú története, amely biztosan élt a hazai szájhagyományban is. A száz évvel ezelőtt vitázó történészek közül Pór Antal255 és Mátyás Flórián0 súlyos kritikával illették a Záh Klára elbeszélés forrásainak hitelét, magát az elbeszélést pedig alaptalan, kitalált és értéktelen mendemondának tartották. A történtek rekonstruálásához a mérvadó kiindulópontot a hazai írott kútfőkben, elsősorban is az ítélet szövegében keresték. A másik nézetet Marczali Henrik fogalmazta meg,1 ám döntően ő sem a külhoni szerzők állításaival támasztotta alá véleményét, hanem szintén az ítéletlevelet vetette elemzés alá, s a hallgatás érvével próbálta bizonyítani a maga igazát. A szöveg vizsgálata során rámutatott a vádak koholtságára, tendenciózus torzításaira, a tarthatatlan túlzásokra, továbbá a vérbírák pártos és elfogult voltára. Eközben meglehetősen negatív képet rajzolt I. Károly király zsarnokságáról, az ország rémuralom és rendőri felügyelet alá helyezéséről, illetve az igazság lábbal tiprásáról s a királyt kiszolgáló főemberek képmutató diadaláról a Záh család fölött. Beállítása szerint Felicián befeketítése a merőben kitalált égbekiáltó bűnökkel egyrészt arra szolgált, hogy a valódi indíték leplezve maradjon, másrészt pedig megalapozza a nemzetséggel szembeni vérbosszút, egyszerre megsemmisítve, elhallgattatva és megfélemlítve mindenkit, aki másképpen tudta az igazságot. Marczali szerint ez a takargatott mozzanat mégsem maradt rejtve, mert a kiszivárgó igazság magvát – nyilván a maguk módján kiszínezve – külföldön lejegyezték, és a suttogva terjedő híreknek a néphitben is nyomuk maradt. Következtetése szerint tehát a merénylet valódi indítéka az apai bosszú volt a Klárán esett sérelemért.

 

A tisztábban látáshoz ma sem hívható segítségül olyan forrás, amelyet a vitázó felek ne használtak volna fel. Ennek ellenére magának a vitának van olyan tanulsága, amelyet érdemes a kérdés árnyaltabb megközelítéséhez megfogalmazni. Feltétlenül ilyen az ítéletlevél forrásként való értelmezése. E dokumentum használatakor, ha az okokról, a megokolásról esik szó, két szempontot célszerű egymástól elválasztani. Egyrészt volt valamilyen oka Felicián tettének, másrészt pedig volt valamilyen oka az ítélet kegyetlenségének. A kettő akár igen távol is állhat egymástól, s egy-egy forrás nem egyformán alkalmas mindkét ok egyformán pontos megadására. Az ítéletlevél igen kevés megfogható indokát adja Felicián tettének. Voltaképpen egyetlen egyet említ, nevezetesen hogy a király megfosztotta őt tisztségeitől, s e sérelmén képtelen volt felülemelkedni. Mindazt, amit ezenkívül vérszomjasságról, veleszületett gonoszságról, tébolyultságról, eretnekségről, romlottságról, összeesküvésről olvasunk, aligha kezelhetők a merénylet feketén-fehéren bizonyított indító okaiként, kétségkívül túlzó kitalálások, koholmányok, ahogyan arra Marczali Henrik is rámutatott. Egészen más a helyzet az ítélet kegyetlenségének indoklásával. Önmagában az a tény, hogy valaki kezet emel a királyra és családjára, szinte érdektelenné teszi az ítélkezők számára a személyes indítékot. Ezt egyébként Felicián és gyermekeinek gyors megölése után nem is deríthették ki olyan könnyedén az országnagyok. A merénylet után a nyitott kérdés inkább az volt, hogy el lehet-e menni emellett további következmények nélkül, avagy feltétlenül példát kell statuálni. Mintha ehhez a dilemmához kötődnék a szentencia utolsó szakasza, amelyben a bírók azt ajánlják a királynak, hogy jobban válogassa meg, kiket enged közel magához, s hogy a kegyébe fogadott régi hűtleneket jobb távol tartania udvarától. A király számára ajánlásként megfogalmazott tanulság bizonyos fokig megjelöli, hogy kikkel szemben van hasonlóképpen tartanivalója az uralkodónak, s ebben valamelyest az is benne rejlik, hogy kik azok, akiknek okulnivalójuk lehet a rettenetes példából. Ha pedig már elhatározták a bosszút és annak mikéntjét, mindezt úgy kellett megokolniuk, hogy a bűnös vétke arányban álljon az ítélet kivételes súlyosságával. Az elrettentés célja a szörnyű vérbosszú belátható okát adja, függetlenül attól, hogy mi indította Feliciánt öngyilkos tettére. Azt vagy tudták, vagy nem tudták, vagy ami a legvalószínűbb, érdektelennek tartották. Enyhítő körülményként amúgy sem jöhetett volna szóba. Az ítéletlevél tehát kétségtelenül a megtorlás dokumentuma, amelyet elsődlegesen nem valaminek az elfedése és takargatása érdekében fogalmaztak – még ha okuk is lett volna erre –, hanem az elrettentés egyértelmű céljáért alkották olyanra, amilyen.

 

Lehet-e valami igazság Záh Klára történetében? Megengedő válasz a kérdésre feltétlenül adható. Az ítéletlevél messze nem kielégítően és nem a további gyanakvásokat elhárító módon jelölte meg Felicián tettének indítékát. Sőt azzal, hogy a bírák ördöggel cimboráló, másokat megrontani képes, összeesküvést szövő, eretnekségre hajló elfajzott gonosztevővé faragják Feliciánt, felkeltik a gyanút egy más, valósabb magyarázat lehetősége iránt. Az önpusztító akcióra kész tébolyodott gyilkos teóriája a középkori közvélekedésben talán éppúgy hiányérzetet keltett, mint ahogyan azt ébreszt ma is. A személyes indítékok és motívumok körének kizárására nincs is alapunk. Miután nem túl távoli időkből pozitív híradás is megőrződött ilyen meglétéről a Záh Klára történet formájában, értelemszerűen lehet vele számolni az első lehetőségek között. Az azonban bizonyos, hogy Marczali Henrik nem jól bizonyította az esetet az ítéletlevélből. A hallgatás érve ugyanis természeténél fogva nem alkalmas valamely dolog tényének bizonyítására, legfeljebb lehetőségének felvetésére, valamilyen fokú valószínűsítésére. Az ítéletlevél sokkal inkább és elsősorban is a kegyetlen bosszúállás eredőinek felfejtésére, semmint a merénylő kezét vezető indítékok megadására alkalmas forrás.

 

E különleges dokumentumról nem mondható, hogy szövege sokak által felhasznált és széles körben idézett lenne, a kései utókor jobbára megelégedett a Pór Antal, Marczali Henrik és Mátyás Flórián közölte kivonatos részletek ismeretével. A Záh Felicián-féle merénylet kapcsán a forrásgyűjtemények is inkább a krónikapasszust hozzák. Magát a szöveget nem eredeti formában ránk maradt oklevél őrizte meg, hanem az az egyetlen 16. századi másolat, amelyet a történetíró Istvánffy Miklós készített. A másolás során kétségtelenül hibák rontották a szöveget, amelyek két kiadásában csak tovább szaporodtak. Az amúgy is szokatlan hevülettel megfogalmazott roppant dagályos textus értelmezése több ponton kétséges; itt-ott a pontatlan másolással keletkezett grammatikai zavarok nehezítik megértését. Az értelmezhetőség bizonytalanságát jelzi, hogy a kiadók több ponton elálltak a középkori írásgyakorlatra jellemző rövidítések feloldásától és csonka, ponttal lezárt szóalakokat hagytak a kinyomtatott szövegben. Forrásértékét tekintve mindazonáltal néhány észrevétel alapján kétségtelennek mondható az ítéletlevél valódisága. Három szempont eredményére szükséges utalni itt. Legdöntőbbnek az ítélethozatalban résztvevő főemberek viselt méltóságaikkal együtt történő felsorolása látszik.2 Ez pontosan megfelel ugyanis az 1330. évi állapotoknak, még ha az Istvánffy-másolat nem is mondható teljesen hibátlannak. Sortévesztésből eredően ugyanis kétszer szerepelteti Druget Vilmost, ezáltal pedig összezavarja a megyés ispáni címeket, ráadásul Vilmos Sáros megyei ispánságát rossz olvasattal szeréminek mondja. A szövegben helyesen Dezső királynéi udvarbíró, győri és zarándi ispán után kellene Vilmos mester szepesi, abaújvári, sárosi és borsodi ispánnak következnie. Szeri Pósa harami ispánsága is valószínűleg a harami várnagyság rossz olvasatából keletkezhetett, miként az olvasat szerint boszniai ispánságot viselő László és Eghard helyes címeként is az eredeti szövegben leginkább László és Eghard bazini várnagyok forma feltevésére gondolhatunk. Eme apró, magyarázható hibák igényelte korrekciók ellenére is a nagyszámú név melletti sok-sok tisztség pontosnak, a valós állapotokat tükrözőnek mondható. A hitelesség mellett szól a krónikaszöveg és az ítéletlevél összevetése is. A kétségtelen gondolati párhuzam és több motívumegyezés az eltérő szóhasználat ellenére arról árulkodik, hogy a krónikaszöveg írója ismerte és felhasználta az ítéletlevél szövegét, még ha további értesüléseivel jócskán ki is egészítette közlését. Végezetül az is megállapítható, hogy bár az ítéletlevél megszövegezése főként a helyzet rendkívüliségének betudhatóan meglehetősen egyedi, s az oklevelezési gyakorlathoz képest kevésbé építkezik a szokványos formulákból, az 1330-as évek más ítéletleveiben mégis fellelhető néhány olyan kifejezésbeli párhuzam, amelyek alkalmasak a bírói szentencia korabeli keletkezésének alátámasztására.

 

A fennmaradt szöveg különlegessége, jelentősége és érdekessége folytán – érintett problémái ellenére is – biztosan megérdemli, hogy Marczalinak a szöveg egészét átfogó nagyvonalú kivonatolásán túl teljes egészében is rendelkezésre álljon magyar fordításban a szélesebb megismerés számára. Nem tagadható persze, hogy bizonyos fokig igazat kell adnunk a maga eljárását indokló Marczali eme megállapításának: „Különben is hű fordítása szinte lehetetlen. Nincs modern nyelv, mely csak megközelítőleg vissza tudná adni azon klasszikus reminiszcenciákkal vegyes barbár latinságnak a gonoszság, elvetemedettség, alávalóság és veszettség megjelölésére használt szinonimáinak szörnyű gazdagságát és változatosságát.”30 A fordító elé azonban jóval kevésbé a roppant gazdagságú magyar nyelv valamely kifejezésbeli fogyatékossága állít áthághatatlan akadályt, mint amennyire a tömör nyelvi szerkezetek burjánzásában építkező latin mondatok nehezen felfejthető szövedéke okoz nehézséget, amelyet ráadásul néhol a rossz olvasatoknak az érthetetlenség határán mozgó, egyértelműen nem mindig javítható hibái terhelnek.

 

A Pannon Királyság egész nemességének közössége, a bárók, előkelők és főemberek egyetemének megegyezése, illetve mindnyájuknak a felségsértés gyalázatos és hallatlan bűne fölött örök időkre ítélkező gyülekezete valamennyi ma élőnek és a sorra eljövendők mindegyikének a jelen irattal adja tudtára, s eme határozat közzétételével hozza nyilvánosságra a következőket.

 

Mihelyt végre a korábban szánnivaló Magyarország, amelyet a józan vezérlője szabta pályán tökéletesen elhagyatva számtalan sanyargatás és szorongatás zavara zaklatott, immár igaz kormányzójának pajzsa alatt oltalomra lelt, és megszabadult a zsarnokságra vágyók főhatalmától és erőszakoskodásától, mostanra pedig a környező országok között mint a királyságoknak valamiféle királynője – élén Károly urunkkal, a magyarok dicsőséges királyával – a szabadulást ünneplő zeneszóval ujjongva a béke bő áldásának és a rég óhajtott nyugalom szépségének örvendezhetnék, s élvezhetné jó állapotában közös örömét, akkor lám, e megszilárduló békének ártva a Záh nembéli Záh fia Felicián – akinek családneve szemlátomást a fellobbanó fájdalmat jelenti értelmében – a gyalázatosságnak e kiburjánzó gyuladéka, az ország lakosságának romlott hitű mocska, a köznép köpedelme, a mennyország viszolyogtatója, az erény útjának gyászos kardja és a világ szégyenfoltja a pokol fenekéről úgy törvén elő, mint aki kora ifjúságától egészen vénségéig elvetemült lelkülettel Isten nevének gyalázatára, valamint az ország lakosainak ártalmára és vészes megbotránkoztatására nem szűnt meg számos rokonának és földijének megölésében és behálózásában szaporítani napjait, fertőző megátalkodottságának kárhozatos háborgásában telhetetlen vágya tébolyát a szent vér kiontásával kívánta csillapítani, midőn a királyi felség udvarában az Úr föltámadásának ünnepe utáni nyolcadot követő legközelebbi keddi napon [1330. ápr. 17.] magát király urunkat kísérte legfelségesebb úrnőnkkel, Erzsébet királynéval – a nagyságos fejedelemnek, Ulászló úrnak, Lengyelország kiváló királyának leányával –, továbbá gyermekeikkel, Lajos és András hercegekkel együtt; jóllehet attól az időtől kezdve, hogy a néhai Trencséni Máténak, az ország hírhedett hűtlenjének seregéből kivált – és a királyi felségnek a csatlakozott pártütők közül való híveként boldogult –, nevezett urunk királyunk kegye nemcsak méltóságok és jótétemények ajándékával tüntette ki őt, hanem különleges jóindulatának kiváltsága folytán oltalmazólag megvédelmezte mindazoktól is, akik a különböző gaztettek következtében úton-útfélen az igazságtétel minden ösvényén rázúdulni igyekeztek. Kell-e több ennél? De minél inkább méltóságcímekkel pártfogolta őt a királyi felség önzetlen kedvezésből, ő a gaztetteknek annál borzasztóbb, dühödt kegyetlenségű és esztelen fajtáira vetemedett; a megbecsülő szeretet minél inkább a földi boldogulás jutalmával nyújtott elismerést neki, ő annál inkább ártatlanok vérének ontásában és rettenetes meggyilkolásában találta örömét. Ezért azután a jótékony királyi béketűrés – mert az elnyert kormányzati hivatalból kifolyólag kétségkívül neki kell megtorolnia kinek-kinek a túlkapásait –, mindezt már nem tűrhetvén tovább, azzal igyekezett megzabolázni őt, hogy megfosztotta tisztségeitől, s nem pedig a bűnének súlya szerint kijáró fővesztési ítélettel lakoltatta, amelyre pedig ő nem is egyszeresen lett volna méltó, hanem ha lehetséges lenne egy, a gaztettek összes vállfajában tökéletes jártasságot szerzett gonosztevőt feléleszteni csak azért, hogy aztán újra meghalhasson, akkor ez százszorosan is megérdemelte volna a szörnyű halálbüntetést. De ő az összes elnyert jótéteményről megfeledkezett, és minden elmondott kedvezés helyett egyedül csak méltóságának elvételére gondolván csalfa rókaravaszsággal lépett be a királyi házba, és botor vakmerőséggel – mint akire egy kutya veszettsége átragadt –, hirtelen harapással, kivont kardot suhogtatva természetes urának és a királynőnek a vérével mosta le magát. Miáltal is nevezett király urunk jobb kezén súlyos sebet kapott, úrnőnk, a királyné pedig – ó, micsoda fájdalom – örök időre jobb keze elvesztésének gyalázatán siránkozik és kesereg fájón. Nem is kell mondani, hogy e Felicián ártó és kegyetlenül gaz őrjöngése, amely szíve vágya és óhaja szerint a dús lombú tőke tövét és a királyi sarjadék gyökerét kívánta teljesen kiirtani, nemcsak az isteni felség számára gyűlöletes, hanem az égi lakosok és személyek teljes kara előtt is, ott jobbján az Úrnak, aki a világot örök és erényt szülő rendben kormányzza; kiérdemelte hát, hogy rögtön rettenetes halál büntetésével lakoljon meg. Ugyanis az elmondott, oly istentelen és kárhozatos gaztettének elkövetéséért csalárd tanításának aljasságán felnevelt fiával együtt szörnyű fegyvercsapások alatt legott megölték előbb, majd azután utolsó porcikájáig felfalatták a kutyákkal, amelyek őrjöngésétől fertőződve a hajlékony józan értelem ebek tomboló veszettségébe fordult benne. És lám, amikor az ország hatalma előtt az isteni kegyelem pártfogásának jóvoltából a környező királyságok uralkodói és fejedelmei úgyszólván térdet hajtanak, a gőgösök kevély szíve és szarva pedig leszegve megtörött, akkor a királyi jóakarat kegyes tisztessége – noha elnyert kormányzati hatalma folytán neki jog szerinti lehetősége a megtorlás kardjával nemcsak a saját, hanem a mások sérelmeit is megbosszulni az elkövetett vétkek súlya szerint – ahelyett, hogy tulajdon sérelmei megtorlásául ráemelte volna bosszúálló kezét a nevezett beteg és korcs kutyának a fajzatára, törzsökére és rokonságára, illetve mindenkire, akit csak valamilyen kapcsolat fűzött hozzá, inkább szavakban feltárta előttünk – királyságának valamennyi nemese, bárója és előkelője előtt – a felségsértés kárhozatos bűnének elszenvedett sérelmét, amikor személyesen maga megjelent körünkben, egyszersmind megmutatta sérült jobb kezét azzal a borzasztó sebbel, amelyet viszonzásul kapott a már taglalt, a király úr által e Feliciánnak nyújtott jótéteményekért, továbbá megmutatta saját, valamint királyné úrasszonnyunknak, illetve fentebb írt két fiúknak a ruháit a kiontott szent vérrel úgy elborítva, hogy ahhoz csak a féktelen vízáradat fogható, bemutatta ezenkívül a királyné úrasszony négy ujját és fiaik hajfürtjeit, amelyeket Felicián kardja vágott le mind. Hogy pedig az oly iszonyatos bűncselekménynek eme erőszakra vetemedő, istentelen és soha nem hallott gaztette a büntetést ne kerülje el, a jogszolgáltatás útján követelt magának méltányos elégtételt. Minthogy pedig a nevezett Felicián páratlan és emberségből kivetkőzött kegyetlenségében a korábbi szörnyűségeket mindig újakkal tetézve hiába ontotta ki az eretnek tévelygés mételyétől mocskosan megszámlálhatatlanul sok ártatlan embertársa vérét, telhetetlen torkának szomját mégsem volt képes csillapítani, ezért már nem is egyedül saját érdeke vezette, hanem azt akarta elérni inkább, hogy Magyarország egész lakossága sírva bánkódjék igaz és természetes urának kiontott vére hullásán, ám a mennyekben lakozó s a lentiekre megannyi figyelmet fordító magasságos isteni gondviselés az ő jótékony törődése és irgalma folytán megfékezvén Felicián kárhozatos, pusztító vakmerőségét és elvetemült törekvését, üdvösebb rendelésének engedett utat. Az ország nemesei tehát azonos súllyal velünk, az alább megnevezett bárókkal és főemberekkel – nevezetesen is Druget János nádorral, a kunok bírájával, somogyi, tolnai, bácsi, fejéri, zempléni és ungi ispánnal, Tamás erdélyi vajdával, aradi, csongrádi és szolnoki ispánnal, [Mikccsel,] egész szlavónia bánjával, János macsói bánnal, baranyai és bodrogi ispánnal, Demeter királyi tárnokmesterrel, trencséni ispánnal, Simon fia Pállal, a királyi felség országbírájával, Dezsővel, a királyné úrasszony udvarbírájával <, Vilmos mesterrel, szepesi,> győri és zarándi ispánnal, Babonics fia János királynéi tárnokmesterrel, Vilmos mester újvári, szerémi és borsodi ispánnal, Doncs turóci, zólyomi és árvai ispánnal, János budai rektorral és mosoni ispánnal, Dénes királyi asztalnokmesterrel, Treutel-nek mondott Miklós pozsonyi ispánnal, István fia Miklós zalai ispánnal, Lack székely ispánnal, István királyi lovászmesterrel, Szeri Pósa harami ispánnal, László és Eghard boszniai ispánokkal, Futaki Dénes bihari [ispánnal], Dezső beregi ispánnal, Dama testvérével; Dénes fia István vasvári ispánnal, Ost fia Domokos veszprémi ispánnal, Becsei Imre barsi ispánnal – és együtt még több más, az ország hűbéreit és méltóságait kezükön tartókkal is, pecsétjeik rátétele révén örökre szóló jóváhagyással megerősítvén a jelen iratot, nehogy a fenti gyalázat bármiféle bélyege árnyékot vessen az országra és miránk, s nehogy nevezett természetes urunk vére ontánásának rettentő és istentelen bűnén egész országa sírva bánkódjék, meg nehogy a hűségében kivételes magyar nemzet jó hírét szégyenfolt csúfítsa el, de annak elkerüléséért is, hogy eme Boldogtalannak az állatias vadsága, a háborodottság rontó rozsdája az őszinte hűség kegyelmében tündöklőket megromlassza, nehogy az idők folyamán valaha mások is, ha egy feddeni akaró kar elutasította őket, az erőszak hasonló gyalázatával szentségtörő módon merénylő kezet emeljenek természetes és szentelt olajjal felkent uruk ellen, hanem éppen annak érdekében, hogy a jelen határozat örökre szóló közzététele mindenki számára példaként szolgáljon, a szóban forgó Felicián aljas és szégyenletes gaztettének, illetve elvetemült bűnének gyökeres kitépése és kiirtása végett vele szemben, továbbá fiaival, lányaival, nemzetségével, fiú- és lányunokáival, valamint a hozzá bármilyen rokonsági fokon kapcsolódókkal szemben büntetésül több napos körültekintő mérlegelés után érett megfontolással és tanácskozással egyetértőleg, egyezőleg és egyhangúlag a levelesítő végzés hatályával sújtó következő ítéletet határoztuk el meghozni. Legelőször nevezetesen és elsősorban is minden nemzetségéhez tartozó ember, akit csak rokoni kapocs fűz harmadíziglen hozzá, kegyetlen halálbüntetéssel lakoljon. Felicián nőtestvéreinek fiai és leányai, valamint tulajdon lányainak leszármazottai ugyancsak a halálos ítélet büntetését viseljék. A nevezett Felicián leányait hitvesül vevőknek a testvérei és közeli rokonai kizáratván a királyi udvarból maradjanak meg békében a maguk tulajdonában büntetlenül, de a királyi udvarba belépni soha semmi szín alatt, még a királyi felség, avagy a bárók hívéül szegődve se merészeljenek. Ha azonban közülük valakit e förtelmes bűn cinkosának találnak rábizonyítván ezt kétségbevonhatatlanul, bűnhődjék az is halálbüntetéssel, és fosztassék meg összes jószágától s minden birtokától. A szóban forgó Záh nemzetségnek a többi, a harmadik rokoni foknál távolabb eredő tagját vessék örökös szolgaságra a királyi felség rendelkezése alapján, míg minden, a fentiekben fővesztésre ítéltnek és örökös szolgaságba taszítottnak a birtokai mindörökre királyi kézre szállanak. Azt akarjuk, hogy említett nőtestvéreinek lány- és fiúunokái az ilyen elítélés szeplőjétől mentesek legyenek, elsősorban is abból a törekvésből, hogy mert a nevezett elvetemült nemzetségséghez tartozó számtalan sok úrasszonyt törvényes házassági kötelék kapcsolata fűz idegen nemzetségekkel össze, emiatt a fennálló rend nehogy megrendüljön; kikötjük tehát, hogy a mondott úrnők férjeire, rájuk magukra, továbbá fiaikra és leányaikra, nemkülönben örököseikre a fenti büntetés semmiképpen sem kiterjeszthető. Mindazonáltal pedig, hogy e nemzetség tagjait az országban mindenütt képesek legyenek felkutatni és finomabb úton-módon is kinyomozni, a királyság határain belül minden egyes megyében tartsanak a megyés ispánok, a szolgabírák és az összes megye nemesei kikiáltással általános gyűlést, és ha ott szorgos vizsgálódással olyanokat találnak, akik a megbüntetett Felicián mondott nemzetségének vele első-, másod-, illetőleg harmadfokon rokon tagjai, ezeket a megyebeliek küldjék el a király úrhoz az ő udvarába, hogy a fentebb írott büntetéssel meglakoljanak, összes javaikat és birtokaikat pedig hasonlóan csatolják örök szilárdsággal a király őkegyelmességének kezéhez. Ha pedig a mondott Felicián nemzetségéből más olyanokról szereznek tudomást, akik a harmadik rokoni foknál távolabb esnek tőle, ezek neveit, birtokait és vagyoni állapotukat írásba vévén a szóban forgó ispánok, szolgabírák és megyebeli nemesek a királyi korona és az ország iránti köteles hűséggel terjesszék fel, és vessék az ilyeneket az ország nemeseinek és báróinak határozata értelmében végérvényesen örökös királyi szolgaságba. Továbbá állapotra, nemre, rangra és életkorra tekintet nélkül mindazon személyekre is kiterjesztjük, hogy fővesztés büntetésével lakoljanak és veszítsék el a fentiek szerint összes birtokukat, akikről tényszerűen beigazolódik, hogy segítői, tanácsolói, előmozdítói, avagy bármilyen formában is részesei voltak az előadott kárhozatos merényletnek, ugyanakkor e tanácsadók és segítők még alaposabb felderítésében a királyi felség figyelme, illetve bárói és mások is közre fognak működni. Azt követőn pedig, hogy a nevezett bűntény szilárd bizonyítékok alapján kinyomozott és megtalált részeseinek nevét írásba foglalták, vezessék a foglyokat a király színe elé, hogy a már mondott ítélettel s birtokaik elvesztésével elnyerjék büntetésüket, míg a szóban forgó gonosztevők feljelentőinek kiléte az elhallgatás leple alatt marad. A jövőre nézve pedig tanácsot adva annak elhárítása érdekében, hogy a királyi felség diadémáján és az ország rendjén efféle hihetetlen sérelem újra megessék, és ezáltal a szent királyi korona és az ország megrendülésének veszedelme kiéleződjék, azt ajánljuk, hogy a gonosztevő s az általános megbélyegzés szégyenfoltjával éktelenkedő személyeket, az uraik iránt köztudottan hűtleneket, a tudvalevőleg zavarkeltőket, illetőleg gyilkosokat, azokat, akik a könyörtelen és irtóztató kegyetlenség magabiztosságával követnek el kielégíthetetlenül és embertelenül förtelmes vétkeket, a templomok kirablóit és fölégetőit, a közönséges rablókat és az ártatlan vér kiontóit távolítsák el mind, és zárják ki a királyi felség udvarából, de csak ha előbb az ítélkező szigor eszközével a felsorolt átkos gaztettek bűneit a sérelmet szenvedettek ellenében bírói eljárás útján elmarasztalják kihágásuknak súlya szerint. A királyi kormányzat udvarában pedig csak olyanok szolgáljanak és tartózkodjanak, akiket erre a tiszta hitnek és az őszinte hűségnek az állhatatossága, valamint a szigorú és jámbor erénynek a tisztessége ajánl. Kelt Visegrádon, a Szent György vértanú ünnepét követő 22. napon [május 15.], az Úr megtestesülésének 1330. évében, nevezett király urunk országlásának pedig ugyancsak a 30. esztendejében.

 

250 Chronici Hungarici compositio saeculi XIV. Textum recensuit Domanovszky, Alexander. cc. 206-207. In: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae gestarum. Ed. Szentpétery, Emericus. I. Budapestini, 1937. (a továbbiakban: SRH.) 492-496. Magyarul: Képes Krónika. Fordította Bellus Ibolya. A jegyzeteket írta Kristó Gyula. Budapest, 1986. 256-259. Az idézett hely: 258.

251 Historiae Romanae fragmenta (1327-1354). In: Antiquitates Italicae Medii Aevi. III. Ed. Muratori, Lodovico Antonio, Mediolani, 1744. 316.

252 Chronicon Henrici de Mügeln Germanice conscriptum. Textum recensuit Travnik, Eugenius. c. 71. In: SRH. II. Budapestini, 1938. 218-219.

253 Kovachich, Martinus Georgius: Supplementum ad vestigia comitiorum apud Hungaros ab exordio regni eorum in Pannonia usque ad hodiernum diem celebratorum. I. Budae, 1798. 268- 275.; Fejér, Georgius: Codex diplomaticus Hungariae ecclesiasticus ac civilis. VIII. 3. Budae, 1832. 419-427. Istváffy széljegyzetét az utóbbi kiadás közli, 427.

254 Ezekről a legteljesebb áttekintés a lelőhelyek megadásával Botka Tivadar: Adatok a visegrádi merénylet történetéhez. Századok, 7. évf. 1873. 453-461. és 8. évf. 1874. 229-247., valamint Mátyás Flórián: Népmondák és történeti adatok Záh Feliczián merényletéről. Századok, 39. évf. 1905. 97-118.

255 A magyar nemzet története. Szerkesztette Szilágyi Sándor. III. Pór Antal – Schönherr Gyula: Az Anjou-ház és örökösei. Budapest, 1895. 76-84. (a vonatkozó részt Pór Antal írta), és Pór Antal: Zah Feliczian pöre. Kritikai észrevételek Marczali Henrik kritikai tanulmányára. Századok, 34. évf. 1900. 1-9.

 

0 Lásd fentebb, az 5. számú jegyzetben.

1 Marczali Henrik: Zah Felicián pöre. Budapesti Szemle, 276. szám. 1899. 379-390.; ugyanez: Akadémiai Értesítő. 11. évf. 1900. 35-44.; legutóbb Marczali Henrik: Világtörténelem – Magyar történelem. Szerkesztette Gunst Péter. Budapest, 1982. 94-105.

2 A méltóságviselők adatainak ellenőrzéséhez lásd Engel Pál: Magyarország világi archontológiája (1301-1457). I-II. Budapest, 1996.

3 Lásd a 8. sz. jegyzetben; 96. o. az 1982. évi kiadásban.
Előzmény:
Kara-Indas Creative Commons License 2008-01-15 20:48:27 629

Záh Felicián merénylete – Indítékok és mondaváltozatok

 

A merénylet körülményei és az utána következő megtorlás egy-két elhanyagolható különbséget leszámítva mindegyik forrásban ugyanúgy szerepel, ezért biztosak lehetünk abban, hogy jól tudjuk, mi történt 1330. április 17-én a visegrádi királyi palotában. Viszont a tett előzményeit, amelyek indítékot adtak annak elkövetésére, a nagyközönség csak Arany János Zách Klára című balladájából (1) ismeri, ahol Felicián lányának elcsábítása miatt támad rá a királyi családra. Ez pedig mindössze egy verzió a sok találgatás közül, mivel az igazságot azóta is homály fedi.

 

Az egykorú magyar krónikás elbeszélése szerint „Mialatt Magyarország az óhajtott béke nyugalmának örvendett, megirigyelte ezt a béke ellensége, az ördög, s arra ösztönzé Feliciánt, a Záh nemzetségbeli öreg és ősz hajú lovagot, hogy urát, Károly királyt, Erzsébet királyné asszonyt és két fiokat, Lajost és Endrét kardjával megölje.”

 

Felicián a Záh nemzetségből származó nemes volt, akinek birtokai főleg Nógrád megyében terültek el. Az 1310-es években még Csák Máté hívei közé tartozott, később többedmagával Károly Róbert szolgálatába állt, még a Vág melletti Sempte királyi várnagyává is kinevezték egy időre. Olyan sokra vitte, hogy szabad bejárása volt a királyhoz. Így történhetett, hogy egy csehországi követjárásból visszatérve, 1330. április 17-én, Visegrádon rátört az éppen asztalnál ülő királyi családra (2). A király jobb kezén sebet ejtett, és a királyné jobb kezéről négy ujjat levágott. Lajos és András királyfiak életét csak a két nevelő, Kensichi Gyula fia és János nádor fia Miklós mentette meg. Végül „a Patak vármegyei Sándor fia János, a királyné helyettes étekfogója, megrohaná a vadállatként dühöngő Feliciánt, s mélyen megszúrva őt hegyes tőrével a nyak és a vállak között, földre teríté. A király vitézei azután darabokra vagdalák a nyomorultat”. Azután a főúr fejét Budára, többi maradványát különböző városokba küldték elrettentő példaként, fiát és szolgáját menekülés közben elfogták, és ló farkához kötötték, tetemüket kutyák falták fel, majd egyik lányának, Klárának, levágták orrát, ajkait és nyolc ujját, lóra ültetve végigvitték a városon, ahol kiabálnia kellett: „Így bűnhődik, a ki hűtelen lett királyához!” Ezt követően a Záh nemzetség több tagját kivégezték. (3)

 

A Képes Krónikában a szerző leírja Felicián idősebb lányának a sorsát, aki egy Kopay nevű nemes felesége volt. Az asszonyt Léva vára előtt a várnagy, Bechei Imre parancsára lefejezték, Kopay pedig „rabbilincsben rótta le a halál adóját”. Fiaikat a keresztes lovagok egy szigetre szállították, közelebbről nem nevezi meg a helyet, csak annyit ír, hogy egy tengeri szigetre. Felicián lánytestvéreinek lány- és fiúunokáit azonban már nem büntették, amit azzal magyaráztak, hogy ők szoros családi kapcsolatban vannak más nemzetségekkel. (4)

 

A kortárs krónikák alapján ennyit tudunk meg a történtekről, de rendelkezésünkre áll még három, a merénylettel majdnem egykorú forrás: Záh Felicián 1330-as ítéletlevele, amely Istvánffy Miklós XVI. századi lejegyzéséből maradt ránk, és két királyi adománylevél, amelyek 1336-ban, illetve 1341-ben keletkeztek.

Május 15-én a világi előkelőkből kinevezett huszonnégy báró meghozta ítéletét, melyben kimondták a nemzetség harmadízigleni kiirtását, ami Felicián közvetlen nőági rokonaira is érvényes volt, hetedíziglen pedig örökös szolgasággal és vagyonelkobzással büntették a nemzetséget. (5) Az ítéletlevélben Felicián tettét azzal indokolják, hogy Károly Róbert megfosztotta őt a tisztségeitől, amit a főúr így akart megbosszulni. (6) A birtokok elvételének okaként azt hozzák fel, hogy Felicián minél több jótéteményt, méltóságot, sőt védelmet kapott a királytól, annál elvetemültebb és gonoszabb lett, és ártatlan embereket gyilkolt meg különös kegyetlenséggel. Ezeket a vádakat a legnagyobb valószínűséggel puszta koholmányoknak tekinthetjük, amit annak érdekében találtak ki a főurak, hogy megindokolják a Záh nemzetség ellen elkövetett megtorlás ilyetén súlyosságát. (7) Ami minden bizonnyal azért volt ennyire kegyetlen, hogy ez a jövőbeni potenciális merényleteket elhárítsa, vagyis elrettentő példaként éljen az emberek emlékezetében – több évtizeden, sőt évszázadon át –, demonstrálva, mi lesz az osztályrésze annak, aki fegyveresen támad királya ellen. Az ítéletlevél tehát azért keletkezett, mert a szörnyű megtorlást nem rejtegetni akarták az emberek elől, hanem minél többüknek tudomására hozni az ilyen jellegű tettek következményeit.

Az ítéletet meghozó báróknak voltaképp nem is kellett volna megkeresniük Felicián okát a merényletre, hiszen az a király és családja elleni gyilkossági kísérlet elkövetőjét semmilyen indok nem mentheti fel az ítélet alól. Valamint, mivel Feliciánt és legközelebbi családtagjait szinte azonnal megölték, nehéz is lett volna kinyomozniuk az események hátterét.

 

Viszont a szokatlanul kegyetlen bosszúnak kellett keresniük valamilyen hatásos indokot, ezért állították be Feliciánt olyan kegyetlennek, amilyennek csak tudták (8), hogy bűne arányban álljon a büntetés súlyosságával. Még eretnekséggel is vádolták. (9)

 

A Képes Krónika szerzője teljes mértékben elhiszi a Feliciánról az ítéletlevélben leírt jellemzést, úgy írja le a megtorlást, mint jogos büntetést: „Bizony méltó dolog is volt, hogy Feliciánt – aki mint egy vadállat, sok keresztényt csonkítással fosztott meg végtagjaitól – magát is megfosszák összes végtagjától Isten igazságos ítélete folytán; és hogy az, aki fáradhatatlan kínzója volt a szegényeknek, ne emberi módon haljon meg…” (10)

 

A dokumentum érdekessége a végén megfogalmazott jó tanács az uralkodónak, miszerint válogassa meg, hogy kiket enged be az udvarába, tudniillik azokban, akikről egyszer már bebizonyosodott, hogy „hűtlenek, zavarkeltők és gyilkosok”, sohasem szabad megbízni.

 

Abból kifolyólag, hogy a fennmaradt dokumentum csak másolat, a szövegben több hiba található, de az ítéletlevél valódiságáról ennek ellenére sem lehet kétségünk. A méltóságviselők felsorolása megegyezik az 1330. évi adatokkal, a másolás során csak egy-két pontatlanság került bele. (11) A hitelességet bizonyítja az is, hogy több hasonló motívum megjelenik a krónikában is, vagyis úgy tűnik, hogy a krónikás felhasználta az ítéletlevél szövegét, amit természetesen a máshonnan szerzett információkkal ki is egészített. (12)

 

Mivel Felicián indítéka, amit az ítéletlevélben neki tulajdonítottak, valószínűleg nem volt kielégítő a nép számára, szárnyra kapott a jól ismert Klára-történet és az ehhez kapcsolódó mondaváltozatok, de erre majd később térünk ki.

 

Az 1336-os adománylevél Sándor fia János érdemeit ecseteli, aki a királyné helyettes étekfogója volt. Ő volt az, aki Feliciánt hegyes tőrével halálra sebezte, és ezzel megmentette a király és családja életét. Az oklevél – csakúgy, mint a krónikás – ördögi sugalmazást tulajdonít a merénylet okának. Az országnagyok ítélete is megtalálható a szövegben mintegy emlékeztetőül.

 

A harmadik a merénylettel majdnem egykorú forrás Pál országbíró adománylevele; ő és utódai kapták meg a Záh nemzetség birtokait. Ebből a forrásból sem tudunk meg sok újat, röviden leírja a merénylet körülményeit, itt – az előző oklevélhez képest – már csak Felicián és fia bűnhődését emeli ki. (13)

 

Több népmonda is rendelkezésünkre áll az eset kapcsán, bár ezek forrásértékét csökkenti az a tény, hogy nem egykorúak az eseményekkel, hanem rövidebb-hosszabb idővel később keletkeztek. Hihetetlennek tűnik, hogy Károly Róbert uralkodása alatt ne keletkezett volna ilyesfajta tudósítás a történtekkel kapcsolatban, de sajnálatos módon egy sem áll rendelkezésünkre.

 

A magyarokkal a XIV. században szoros kapcsolatban álló országok, vagyis az olasz területek, főleg Nápoly és Lengyelország néphagyománya őrizte meg emlékezetében a történteket, és természetesen később Magyarországon is született lejegyzés a merényletet elbeszélő mondáról.

 

Nápolyban akkor értesültek a már több mint egy évtizeddel korábban lezajlott eseményekről, amikor Erzsébet András fia királysága miatt ellátogatott a területre. A királynéval együtt érkező udvarhölgyek, illetve a többi kísérő természetesen nem ismerhette az összes részletet, emlékezetükben is elhomályosodott az, amit tudtak, és mint általában az emberek, képzeletükben továbbszőtték a hiányos részeket, hozzátettek és elvettek a történetből, így lehetett, hogy például a merénylet elkövetésének helyszíne is más, mint a rendelkezésünkre álló többi forrásban. A monda az Olasz régiségek harmadik kötetében jelent meg (14) a XVIII. század közepén, Lodovico Antonio Muratori kiadásában.

 

Érdekes megfigyelni, hogy Klára a királyné nevén, Erzsébetként szerepel, a lány igazi neve nem jutott el az olasz városba. E történet szerint nem a királyné öccse csábítja el Felicián lányát, hanem a király húgának a fia, és a főúr nem azután követi el tettét, miután megtudta a lányán esett sérelmet, hanem mikor Erzsébet nem engedi férjhez adni a lányt, mondván: „Nem illik, hogy férje legyen annak, kinek becsülete a király árnyékában elveszett.” Érdekes, hogy a főúr csak akkor dühödik fel, amikor a királyné a lányt állítja be hibásnak, maga az esemény nem váltotta ki belőle a gyilkos dühöt. E szerint a monda szerint a merénylet nem Visegrádon történt, hanem amikor „a király táborban volt”, vagyis egy hadjárat során. Felicián fiával megy, útközben találkozik a király gyóntatójával, akinek előre meggyónja a bűnét, a szerzetes fel is oldozza alóla, mert a főúr nem fejti ki világosan, hogy mi is fog történni. (15) A monda nem említi Andrást, csak a gyermek Lajosról ejt szót. Károly Róbert a kardcsapás elől az asztal alá bújt, Erzsébet ezután vesztette el négy ujját. A támadót azonnal megölték, mint a többi történet szerint, és menekülő fiával is azonnal végeztek a király emberei, akiknek nevét nem említi a monda, mint a Lajos herceg elleni támadást, és a király sebesülését sem. (16) Azt is elhallgatja a történetmondó, hogy mi lett Klára (illetve „Erzsébet”) és a Záh nemzetség további sorsa.

 

Nem tudjuk, hogy a mondában kire gondolnak a „király húgának fia” megnevezés alatt. Ez a férfi Habsburg Klemencia és Martell Károly lányának a fia lenne, de ilyen személyről nincsen tudomásunk. Valószínű, hogy ez a különbség afféle elhallás eredménye lehetett, ami végül is érthető.

 

A monda valószínűleg 1345 előtt keletkezett, amit onnan tudhatunk, hogy a felnőtt Andrást megemlítik benne egy helyen, úgy, mint aki még nem halt meg. (17)

A lengyelek úgymond érintettek is voltak a történetben, amennyiben a merénylet okaként a királyné öccsének, Kázmérnak a kéjvágyát jelöljük meg. Lengyelországban minden további nélkül elfogadták és terjesztették ezt a verziót, mert Kázmér – a nem sokkal az itt tárgyalt események után III. Kázmér néven trónra lépett lengyel király (1334–1370) – laza erkölcseiről volt híres saját országában. (18) A mondát először a német Mügelni Henrik foglalta írásba az eset után harminc évvel. A következő lejegyzés Długosz lengyel történetírótól származik egy évszázaddal később. A XVI. század közepén Istvánffy Miklós, aki helyettes nádorispán volt, írja le a lengyel monda harmadik változatát.

 

Mügelni Henrik verziójában – csakúgy, mint a Képes Krónikában és a kortárs krónikás előadásában – megjelenik a boldog békeidők Felicián általi tönkretétele. (19) Ő Lajos és András megtámadását és a király sebesülését is említi, sőt megnevezi azt az embert, a király udvarnokát, Sándorfi Jánost, aki megölte Feliciánt. Felicián fiát ló farkához kötve hurcolták végig a városon. Innen Klárának sorsát is megtudhatjuk – mint korábban az egykorú krónikásnál is –, levágták ajkait, orrát, valamint nyolc ujját, és végigmenve a városon e verzió szerint azt kellett kiabálnia, hogy: „Így bánnak el mindenkivel, ki vét a király ellen!”

 

Długosz részletezi az előzményeket, Erzsébetet is belekeverve a dologba: „Vannak azonban, akik azt állítják, hogy Feliczián azért dühödött fel oly nagyon, minthogy leányát, Klárát Erzsébet királyné öccsének, Kázmérnak kiszolgáltatta, vagy legalább úgy tett, mintha nem törődnék a dologgal…” Bár Mügelni Henrik is megemlítette a királyné szerepét, a részleteket nem tudja, sőt Klárát szűznek (jungfrau) titulálja. Długosznak már rendelkezésére állt az a lengyel mondaváltozat, miszerint Klárának a „beteg” Kázmért kellett ápolnia, és így történt a lány meggyalázása.

 

Istvánffy azt írja, hogy sem az 1330-i oklevélben, sem a kortárs évkönyvekben nem említik Felicián lehetséges indokait – holott, mint láthattuk, az ítéletlevélben hosszan ecsetelik a főúr tetteit –, viszont hallotta, hogy a nép arról beszél, hogy a királyné segítette öccsét céljai elérésében. Advent idején hazaküldi Klárát a templomból az olvasójáért, így szolgáltatva ki Kázmérnak a lányt. (20) Vagyis az idő haladtával Erzsébet szerepét egyre jobban felnagyították, hiszen ebben a változatban már ő az, aki gondosan előkészíti öccse és udvarhölgye találkozását.

 

Pray György, a XVIII. században élt jezsuita történetíró szerint nem hiteles a lengyel monda, mivel tudjuk, hogy a Záh nemzetség néhány tagja Lengyelországba menekült, és nem valószínű, hogy éppen oda mentek volna, ha tudják, hogy tulajdonképpen a lengyel királyi trón várományosa az oka szenvedéseiknek. Persze, ha más mód nem volt életük megmentésére, nem hihetjük, hogy ilyen indok miatt ne éltek volna a kínálkozó lehetőséggel.

 

A magyar változatot Bonfini írta le a XV. század végén, később Pethő Gergely, aki Istvánffy kortársa volt. Bonfini az okot abban látja, hogy Felicián a királyságra vágyott: „…hogy miután az uralkodót gyermekeivel együtt megölte, ő lehessen a kényúr, ki mindent tetszése szerint intézhessen … Mások azt állítják, hogy a királyné öccse Felicián feleségén tett erőszakot, és ez ösztönözte a férjet a merényletre.” Klára megcsonkítása mindkét leírásban szerepel, de nem ő kapja a főszerepet, mint az idézetből is láthatjuk, hanem Felicián felesége, akiről a Pethő-féle változatban még azt is feltételezik, hogy együtt élt a királyné öccsével.

 

Nem tarthatjuk elfogadhatónak, hogy Felicián a hatalmat akarta megszerezni, mert a merényletet az elbeszélések alapján sokkal inkább hirtelen felindulásból követte el, mintsem előzetes tervek alapján. Arra nem számíthatott, hogy miután megöli a királyi családot, a segítségükre siető udvari embereket egyedül le tudja fegyverezni, majd ezek után elfoglalhatja a trónt. Azonban ebből láthatjuk azt, hogy Bonfini nem tartotta elfogadhatónak a Kázmér bűnösségéről szóló változatot. (21) Érdekesség, hogy a magyar monda Erzsébetet egyáltalán nem keveri gyanúba.

 

A XIX. században élt Pór Antal megkérdőjelezi a mondák hitelességét, amit több okkal is magyaráz. Megemlíti, hogy mindhárom változatban sok különbség fedezhető fel, ami szerinte azt bizonyítja, hogy a mondáknak nincs forrásértékük. Mivel ugyanis mindenfelé beszélték ezeket, a részletek megváltozhattak, a történetek magvának ennek ellenére lehet valóságalapja.

 

A másik észrevétele az, hogy mivel az esemény a lovagkorban történt, ha Klárát Kázmér tényleg meggyalázta, Feliciánnak a királyné öccsétől kellett volna számon kérnie a történteket, nem a király étkezését megzavarnia. Valamint hivatkozik az ítéletlevélre, miszerint az ország főurai „érett megfontolás” után hozták meg döntésüket, és derítettek fényt a merénylő indítékaira, de ezen állítás igazságtartalma – láttuk – megkérdőjelezhető.

 

Végül rámutat, hogy a lengyel monda Istvánffy-féle változatában (22) – mely leírja, hogy Klára meggyalázása advent idején volt – indokolatlanul hosszú idő telt el Felicián bosszújáig, ami, mint tudjuk, április közepén történt. Nem valószínű, hogy Felicián, miután megtudta, hogy mi történt a lányával, négy hónapon keresztül nem tett semmit, még csak el sem vitte őt az udvarból, majd hirtelen feldühödve rárontott a királyi családra.

 

Pór Antallal ellentétben Marczali Henrik a XIX. század végén állást foglal a mondák – főként a lengyel monda elemzésével foglalkozott – történeti igazsága mellett. (23) Azt már említettük, hogy véleménye szerint a Felicián ellen felhozott vádak mindössze koholmányok, amivel a megtorlás súlyosságát akarták indokolni. Kiemeli a mondák közötti hasonlóságot, vagyis hogy mindegyikben szerepel a királyné öccse mint csábító; Muratori, Mügelni Henrik, Długosz és Istvánffy is tudni vélnek erre utaló adatokat, amelyeket a népmondák őriztek meg. Klára megkínzásának kegyetlensége szerinte arra utal, hogy különös szerepe volt az eseményekben. Összehasonlítja a lány sorsát nővére, Sebe sorsával, akit „mindössze” lefejeztek, a büntetésük különbözőségének minden bizonnyal oka volt. Mindegyik forrásban – azokban is, melyekben a csábításról szó sem esik, mint például a kortárs krónikában – leírják Klára megcsonkítását és meghurcoltatását. Neki kellett bűnhődnie Erzsébet levágott négy ujjáért nyolc ujjával, ajkait pedig beszédéért vesztette el, vagyis azért, mert elárulta édesapjának, hogy milyen gyalázat történt vele.

 

Marczali véleménye szerint nem lehet csak az ítéletlevél tekintélye miatt elfogadni az abban leírt okokat, sem a királyné ismert jámborsága és istenfélelme miatt nem lehet elvetni a kerítés szerepét, nyilvánvaló, hogy a mondák magyarázatai igazolják azok hitelességét.

 

Láthattuk, hogy a tudományos életben mennyi vita zajlott és zajlik manapság is erről a különös esetről. Bár nem áll rendelkezésre nagyon sok forrás, a történészek újra és újra megpróbálják értelmezni őket, és még mindig reménykedhetünk, hogy egyszer fény derül Záh Felicián valódi indítékaira. Addig is mindenki hihet az Arany János balladájában leírtaknak.

 

 

(1) „Keresi a Klára,

Teljes egy órája:

Királyasszony a templomban

De hiába várja.


Vissza se megy többé

Deli szűzek közzé:

Inkább menne temetőbe

A halottak közzé.”

 

(2) Engel Pál: Szent István birodalma. Bp., 2001.

 

(3) Mátyás Flórián: Népmondák és adatok Záh Feliczián merényletéről. Századok 39 (1905)

 

(4) Képes Krónika. In: Magyar középkor. Az államalapítástól Mohácsig. (Forrásgyűjtemény) Szerk.: Nagy Gábor. Veszprém, 1995.

 

(5) ld. 2. jegyzet

 

(6) „Ezért azután a jótékony királyi béketűrés mindezt már nem tűrhetvén tovább, azzal igyekezett megzabolázni őt, hogy megfosztotta tisztségeitől…”

 

(7) Marczali Henrik: Zah Felicián pöre. Budapesti Szemle 276 (1899)

 

(8) „…a gyalázatosságnak e kiburjánzó gyuladéka, az ország lakoságának romlott hitű mocska, a köznép köpedelme… a pokol fenekéről úgy törve elő…” (Almási Tibor: Záh Felicián ítéletlevele. Aetas 2000.)

 

(9) Almási Tibor: Záh Felicián ítéletlevele. Aetas 2000.

 

(10) ld. 4. jegyzet

 

(11) Például Drugeth Vilmost kétszer szerepelteti.

 

(12) ld. 9.jegyzet

 

(13) ld. 3. jegyzet

 

(14) ld. 3. jegyzet

 

(15) „ Én legközelebb a világ legjobb lovagjával fogok végezni egy ügyet, melyben két férfiút fenyeget a veszély.”

 

(16) A király megsebesülését valószínűleg nem tartották összeegyeztethetőnek azzal, hogy azonnal az asztal alá bújt. („subbito se mise sotto la taola”)

 

(17) András 1345 januárjában lett merénylet áldozata Nápolyban.

 

(18) ld. 3. jegyzet

 

(19) „Béke és kegyteljes állapot volt Magyarországon, midőn az ördög vészmagot hintett egy Feliczián nevű lovag szívébe…”

 

(20) ld. 3. jegyzet

 

(21) ld. 3. jegyzet

 

(22) Bár ő a magyar mondának tulajdonítja ezt az információt, és éppen azért foglalkozik vele részletesebben, mert mint mondja, az igényelheti leginkább a hitelességet keletkezésénél fogva.

 

(23) ld. 7. jegyzet
Index Fórumok

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!