Kedves scasc!
A kultúra értelmezésére szeretnék picit visszatérni. Ezen egyáltalán nem azt értem, amit Te, ilyannyira nem, hogy nem is tekintem minősítő szónak. A kultúra alatt én egy embercsoport hagyományozódó közös tudását értem. Ennek során a csoportképző tényező sokféle lehet, akár etnikai, akár nyelvi összetartozás, de képezhető a csoport ezektől függetlenül, pusztán földrajzi szempontok szerint is. (Persze, a nyelvi összetartozásnak van elsődlegessége, mivel a nyelv a kultúra egyik örökítője, de az a zene és a tánc is, továbbá az ornamentikus szokás is.)
Ha a nyelv felől vizsgáljuk a kultúrát, különleges szerepet kell adnunk a narratívának. (Ez az, ami pl. metszetet hoz létre a nyelv és a földrajzi helyzet között, hiszen köztudott, hogy a mesék, mítoszok az érintkező népek között mozognak, nyelvi konverzióval (ami nem biztos, hogy fordítást jelent)).
Az írás és a kultúra viszonyát ebben a tekintetben tartom fontosnak: úgy gondolom, hogy a monumentális írás, az epigráfia nem igazán kultúraörökítő. Másképp fogalmazva, az elsősorban írás, és nem igazán olvasmány. A rovásírás, bár nem mélyedtem el a dologban, valószínűleg nem igazán alkalmas narratíva közvetítésére. Emlékeztető, de nem olvasnivaló. A régi pásztor a tűz mellett fejből mesélt, és nem a botról, hiába "beszélt a nyele".
A kommunikáció egyik nagy forradalma volt, amikor Platonék elkezdtek igazából írni. (Nem véletlen, hogy kiátkozták Homéroszt). Az volt az oralitás vége - de a monumentális írás, az epigráfia végigkísérte az oralitás századait, évezredeit.
Ilyen értelemben gondolom, hogy a magyar rovásírás aligha volt a magyar kultúra közvetítője (bár kétségtelenül, a része). |