Az Equust láttam csütörtökön, az egri Gárdonyi Géza Színházban.
Egyszerűen lenyűgöző volt. A darab, a színészek, a rendezés. De legfőképp a darab, nem is tudom, hogy hagyhattam ki eddig ezt a gyöngyszemet. Nálam egyértelműen és azonnal az 5 legjobb színpadi mű közé ugrott fel. A legeslegeleje még kissé túl hagyományos dialógusformálás az én ízlésemnek (mondjuk egy 73-as darabtól teljesen elfogadható), de aztán valami eszméletlen lesz.
Tunyogi Péter az elején még csak korrekten hozta Martin Dysart pszichiáter alakját, de a későbbiekre már ő is belelendült annyira, hogy a darab utolsó mondataitól, amik az ő szájából hangzottak el, már a hideg futkározott a hátamon. Nem keveset köszönhet az Alan Strang-et alakító bányai Miklósnak, aki korát meghazudtoló magabiztossággal, és elemi átszellemültséggel hozta a figurát, húzva magával az egész színházat.
Sztem remek ötlet volt a lovakat alakító lányok testhez simuló, majdnem áttetsző, fekete ruházata; rettentő erős erotikus kisugárzást adtak a kellő helyen, olyat, ami sztem egyértelműen ugrásra készen feszül a szövegben. Erre az erotikára pedig nagyon bátran játszottak rá a színészek.
A darab pedig csodálatosan következetes, Shaffer jócskán utánanézett a témának, kedvesem szakértő és jómagam félszakértő szemmel sem találtunk egy apró hibát sem Alan Strang tünettanának kibontakozásában. A zárás szinte kínálja a csapnivalóan rossz végeket, melyekben a remény és boldogság irreálisan mégis hihetően elérhetővé válna, de shaffer nem hibázik. Következetesen és kegyetlenül vág oda nekünk.
Alapmű. |
