közben morfondírozgatok ezen a "egyetlen minősítési szempont van, hogy betölti-e a funkcióját" kérdéskörön, mert ott is valami zizi van. Viszont nem tudom -- és attól tartok, a nyelvészek sem szoktak ezen filozofálni --, hogy az, hogy a "nyelvnek a közlés a funkciója", az micsoda is.
Lehet definíció. Egy tiszta tudományág kiválasztja a világ egy szeletét, amivel foglalkozni akar. A nyelvészet ugyebár a nyelvet. De mi a nyelv? Ennek a definíciója volna az, hogy nyelv az, aminek a közlés a funkciója?
Lehet tétel. Van a nyelv mint valami definiálatlan alapfogalom, és tétel, kijelentés, hipotézis, hogy a nyelv funkciója a közlés.
A kettő más-más eredményre vezet. Az első esetben olyan értelemben kezelhetetlen a fenti mondóka, hogy ha nem valósul meg a közlés, az nem rossz, hibás, funkciót vesztett, hanem valami más, nem nyelv, nem tárgya a nyelvészetnek. Ez nem minősítés, csak nem tud a nyelvészet vele mit kezdeni, mint az oroszlánokkal sem, vagy erkölcsi kérdésekkel sem.
A második esetben viszont ha előfordul, hogy nem valósul meg a közlés, az nem az adott mondatot minősíti, hanem popperileg falszifikálja a hipotézist; akkor a hipotézist el kell vetni.
Szóval az én felvett amatőr tudományfilozófiai nézőpontomból tisztább az, hogy nincs helytelen, meg helyes, létezik van meg nem létezik van. Létezik suk/sük forma. Létezik rétegnyelv, aminek szintén megvannak a maga szabályai, és amiben van suk/sük, ahogy létezik olyan is, amiben nincs (kijelentő módról beszélünk persze). Más nem mondható. Nem kell erőlködni: elég, ha azt mondjuk, hogy tudománytalan helytelennek mondani. (lásd az alábbi nem-teljességet: azért, mert nem helytelen, nem kell elvárni, hogy akkor valahogy a helyességét kell tudni bizonyítani) Nincs ilyen dichotómia: nincs a tiszta tudományban helyes/helytelen fogalompár, sőt, semmilyen, se pozitív, se negatív minősítés, és kész.
Majd az alkalmazások, azok kijelölik (és nem levezetik persze) a jót, vagy a rosszat. Egészségükre. |