Pór Antal (Szilágyi-féle magyar történet III., Athenaeum, Bp., 1895, 293--298):
"Kázmér király, a Piastok utolsó és legnemesebb sarja a lengyel trónon, 1370-ben meghalt. A nyarat Nagy-Lengyelországban töltötte, szeptember elején országa délibb vidékére ment vadászni. Utközbe megpihen a sieradzi herczegségben és Kisasszony napján (szeptember 8) szarvasvadászatra készült. Már előállott a vadászszekér, midőn a jámborabb udvari emberek figyelmeztették a királyt az ünnepre. Kázmér éppen engedni akart, hanem egyik ledér társa valamit sugdosott a fülébe, mire gyorsan a kocsiba ugrott és elhajtatott. De hamar utolérte a szerencsétlenség: a vad űzése közben lebukott lováról és megsértette baloldalát. Lázba esett. Nagy ügygyel-bajjal szállitották Krakóba, hol november 5-én elhúnyt.
Ami után atyja I. Károly, anyja Erzsébet, utóbb maga Lajos annyira áhitozott: a Piastok lengyel koronája valahára reá szállott. Ki hitte volna? Lajos már nem lelte örömét benne.
A krakói püspöknek és a lengyel kanczellárnak, kik őt a lengyel főurak nevében a megürült trón elfoglalására személyesen meghítták, azon aggodalmát fejezte ki, hogy gondját két birodalom közt felosztván, egyik javának sem fog kellően megfelelni. Nem üres mentség volt ez Lajos részéről, kinek becsületes lelkéhez soha sem fért az alakoskodás. Lengyelország nehéz kormányzatú állam volt: az egység hiányzott belőle, csak a király személye volt összekötő kapocs; másként a különböző tartományok inkább szövetkezetek valának. A nemességben még nem fejlődött ki az igaz hazafiság és így esett, hogy az országot megvédeni a maga erejéből legtöbbnyire képtelen vala, a legmíveltebb tartományokat elveszni engedte, jobbágyait a külső és belső rablóktól megvédeni nem tudta; mégis minden módon azt fúrta, faragta, hogyan vonja ki magát inkább-inkább a közteher viselése alól és szaporitsa kiváltságait az állam rovására. A polgárok nagyrészint bevándorlott németek levén, nem éreztek együtt a honfiakkal, ellenkezésben éltek nemesekkel és nagyon is a magok hasznát, nem a közjót tekinték; bár jól megszedték magokat, adót nem fizettek. A jobbágyokat és szabadosokat (kmeteket) csakúgy, mint a földhöz ragadtakat elnyomta a nemesség, kihasználta a polgárság és kiszítta a Kázmér által pártfogolt zsidóság, mely nyelvben, öltözetben, üzelmeiben maig is az, ami akkor volt: a hirhedt lengyel zsidóság.
Lajos király elgondolhatta: minthogy Isten meg nem áldotta fimagzatokkal, kiknek számára koronákról kellene gondoskodnia, kevés rokonszenve mellett a lengyelek iránt, kiknek nyelvét elsajátitani eleddig kedvet nem talált magában, minek törje magát e téren is, mely alig ha fog sok örömet hozni számára? Ha mindamellett a lengyel küldöttség és a magyar főurak huzamosb rábeszéléssel mégis rávették, hogy utnak eredjen Lengyelországba, nem csekély része lehetett ez elhatározásában azon tudatnak, hogy anyja mennyire csüng e terv valósitásán, mely tulajdonképen az ő hozománya. Erzsébet királyné és László oppelni herczeg, akkor Magyarország nádora, már előbb elutaztak Krakóba a beteg Kázmér király látogatására. Lajost, hogy most utánok indult, a lengyel rendek Uj-Sandecben fogadták és nagy pompával kisérték Krakóba, hol a papság, a városi hatóság, a czéhek zászlóikkal fényes menetben vezették a főtemplomba. Lajos király nagy sereggel indult a lengyel földre. Alighanem bonyodalmaktól tartott, mert a sziléziai herczegeken kivül voltak még Piastok, kiknek mint fiörökösöknek, ha örökösödésről leendett szó, több joguk volt a trónra, mint a leányágnak és ennek révén Lajosunknak. Ilyen volt Ziemovit, Massovia herczege s a lengyel korona hűbérese. Hanem ez vagy nem volt oly nagyralátó, hogy a korona után nyult volna, vagy eléggé belátó volt, hogy nem köthet ki sikerrel a magyar király ellen: beérte azzal, hogy nem mutatta be hódolatát az uj királynak. Egy másik élő Piast a gniewkowoi Fehér-Ulászló volt, Lajos második feleségének, a bosnya Erzsébetnek anyai nagybátyja.
Az elhunyt Kázmér király úgy bánt el ezzel is, mint Ziemovittal: terjedelmes birtokot engedett át neki hűbéri jogon. Ulászló szenvedélyes, makacs természetű ember levén, nem hajlott meg a törvényes rendnek, nem jelent meg a biróság idézésére, mire Kázmér király karhatalommal állittatta a törvényszék elé. Haragjában, mert sértve érezte magát, visszavetette a király adományos levelét és lemondott a kapott területről. Később megbánta ugyan elhamarkodott tettét, de Kázmér nem fogadta vissza kegyelmébe. E fölött elkeseredve, miután felesége is elhalálozék, lemondott ezer forintért minden jogáról Kázmér javára és nehány nemessel a szentföldre zarándokolt. Ismét visszakerülvén, a császár és más fejedelmek udvarán hányódott, részt vett a német lovagrend egyik litván hadjáratán, végre Avignonba került V. Orbán pápa udvarába. Sehol se társalgott lengyelekkel. Egy izben átutazván Kujavián, be nem tért sehova, még csak éjjeli szállásra sem. Életuntságában végre a cisterciták szerzetébe lépett; mivel azonban itt se találta föl, amit keresett, a fekete barátok, Szent-Benedek fiai dijoni zárdájába vonult. Kázmér és Lajos neje segiték őt pénzzel.
Ez alkalommal Fehér-Ulászló sem alkalmatlankodott Nagy-Lajos királynak. Kellemetlenséget egyelőre néhai Kázmér király végső rendelete okozott Lajosnak. Kázmér ebben bőségesen gondoskodott a főbb méltóságokat viselő urakról, az ország templomairól, özvegyéről, törvényes leányáról és törvénytelen fiairól. Kivált unokájának, Kázmérnak, kit udvarában nevelt, sokat hagyott, többet mintsem az ország egysége megengedte: Dobrzin, Leczyc és Sieradzia herczegségeket, Kujavia egy részét sok várral. Testamentuma végrehajtójául a krakói főesperest rendelte, s ez Lajos király megérkezte után másnap engedelmet kért tőle, hogy a rábizottakat elintézhesse, mit a király – nem vizsgálván meg behatóbban az ügyet – nagylelkűen, amilyen mindig volt, meg is adott. Csak miután több oldalról figyelmeztették, hogy az ország ekkora területének elidegenitése veszélyes a királyi hatalomra, adatta át az iratokat a gneznai érseknek, a krakói püspöknek és a jelenlevő országnagyoknak. Ezek Kázmér örökségét tárgyalás alá vették ugyan, kifogásolták is, de a hatalmas herczeg ellen, ki IV. Károly császárnak volt sógora, nem mertek határozatot hozni. Lajos király tehát alkura lépett és kiegyezett az ifju herczeggel.
Még egy körülmény tartóztatta egy perczre Lajos lengyel királylyá koronázását. Lengyelország fővárosa előbb Gnezna volt Nagy-Lengyelországban; itt koronázták valamikor a fejedelmeket. De Lokietek Ulászló, félelmében a német lovagrendtől, ezen az immár bellebb tolt határokhoz közel eső fővárosból elvitette a koronázási jelvényeket és Krakóban, mely hívebben simult hozzá, koronáztatta meg magát. Hasonlóképpen tőn Kázmér király. A nagy-lengyelek, féktelen urak, ezt zokon vették és követelték, hogy Lajos magát Gneznában koronáztassa meg. Lajos ugyan nem hajlott e követelésre, de veleszületett jóságánál fogva megigérte, hogy mihelyt Krakóban magát a gneznai érsek által megkoronáztatta, legott Gneznába indul és e várost is meglátogatja.
Ezek után Lajost 1370. november 17-én, mely vasárnapra esett, Krakóban a székesegyházban lengyel királynak megkoronázták. Igéretéhez képest aztán Nagy-Lengyelországba sietett. Gneznában egy másik koronázáshoz készültek, de Lajos királyt, ki minden kétszinűséget gyűlölt, erre rá nem vehették. Két napot töltött tehát Gneznában és aztán visszatért Krakóba. Itt sem időzött sokáig, noha a lengyel urak óhajták, hogy tovább maradjon közöttük. De mert a velenczei bonyodalmak kivánatossá tették jelenlétét, visszatért Magyarországba, Lengyelország kormányát lengyel anyjára, Erzsébet özvegy királynéra bizván.
Erzsébet királyné Lengyelország kormányzásában boldogult fivérének Kázmér királynak nyomdokait követte. Ha kormányzásával a nemesség még sem elégedett meg, annak oka nem benne rejlett. Ziemovit masoviai herczeg a litvánokkal czimborált. A német lovagrend nagymestere panaszt emelt ellene a pápánál, hogy a kereszténység ellenségeit tanácscsal és élelemmel segiti, útat nyit nekik tartományán át és osztozik velök a prédán. A masoviai azzal mentegetődzött, hogy két ellenség közé levén czövekelve, érdeke parancsolja, miszerint a kevésbbé veszedelmessel tartson. A pápa megintette a herczeget, hagyja abba a törvénytelenséget és megkereste Erzsébet királynét, hogy Ziemovitnak, mint alattvalójának, tiltsa el a hasonló üzelmeket. Erre a litvaiak betörtek Lodomériába és Vladimirt megszállották. E vár Koriatovics Mihály herczeg hűbéréhez tartozott. A herczeg éppen Krakóban levén, várnagya kardcsapás nélkül adta föl a várat, melyet aztán a litvaiak leromboltak. Lajos tehát Galicziát és Lodomériát, vagyis Vörös-Oroszországot, melyet Kázmérnak – mint tudjuk – csak halála napjáig engedett volt át, az ellenséget kiűzvén belőle, közvetlenül Magyarországhoz csatolta, és kormányát elsőben László oppelni herczegre, aztán magyar főurakra: Czudar Péterre, Czudar Imre egri püspökre, Bebek Imrére és Kapolyai Jánosra bízta.
A viszonyt a német lovagrenddel Lajos kormánya a Kázmér által megvetett alapon föntartotta. A kereskedést Lengyel- és Poroszország közt Lajos király is, László herczeg is oltalmába vette. Azon igéretet, melyet I. Károly, Lajos atyja tőn, hogy a Lengyelországtól elszakitott részeket, névszerint Pomerániát, visszakapcsolja, eltörülte ugyan az 1343. évi kalisi béke, de Lajos e kötést, mely lemondott Pomerániáról, aláirni vonakodott, mert nem akarta a jövőre nézve kezét megköttetni. Most azonban beláthatta, hogy oly nemzettel, mely „minden adózást, mint a pestist gyűlölt,” amely hadba csak azon feltétel alatt akart menni, „ha annyi zsoldot kap, mennyi nem csupán saját szükségleteire, hanem családja föntartására is elég”; a hatalmas lovagok ellen, kik elvégre a rendet, miveltséget, jólétet előmozditották, harczot, beláthatatlan harczot kezdeni annál kevésbbé lehet, minthogy a nehéz fegyverek a szívós német lovagok kezében, a könnyűek a csélcsap lengyelekében nagyon egyenetlenek valának." |
