Keresés

"Mond el pl. az anjou-korabeli lengyel királyság 'magyar' ismérvét, hiszen a te szavaddal élve - és azt el nem fogadva - ez is a Magyar Birodalom része..."

Amiért a Cseh Királyság a Szent Római Birodalom (1409-től „Heiliges Römisches Reich deutscher Nation”) része volt...

Semmiféle elkenésről nincs szó...

Hogy jobban értsük, miről is van szó, miért megalapzott Magyar Birodalomról beszélni Anjou Nagy Lajos impériuma esetében, ahhoz érdemes összevetni említett királyunk uralmát Luxemburgi IV. Károlyéval, nemcsak azért, mert kortársak voltak, hanem szoros rokoni kötődéseik miatt is.

Károly Prágában született 1316. máj. 14-én, kb. 1323 és 1330 között azonban Párizsban nevelték. Eredetileg Vencelnek hívták, de Franciaországban – az egyesek szerint hunogur – Károly névre keresztelték át. („Misitque me meus pater jam dictus ad dictum regem Francie me existente in septimo anno puericie mee; fecitque me dictus rex Francorum per pontificem confirmari et imposuit michi nomen suum equivocem videlicet Karolus” – „És elküldött engem a már említett atyám Franciaország mondott királyához, gyermekkorom hetedik esztendejében; és a frankok mondott királya pap által bérmáltatott, és az övével azonos hangzású névvel, tudniillik a Károllyal ruházott fel” – rögzíti a szóban forgó eseményt az önéletrajzában.) Édesapja, János cseh király olyannyira fontosnak ítélte a francia ügyeket, hogy beavatkozott a százéves háborúba, és ott is esett el 1346-ban, Crécynél. Károly Prágát tekintette birodalma középpontjának, és nagyszabású építkezésekbe fogott – amelynek nyomai ma is láthatók –, Jakob Twinger von Königshoefen 1382–93 között írt krónikája szerint viszont a német nyelvet kedvelte és beszélte leginkább. (Vö. Nagy Balázs: Luxemburgi IV. Károly neveltetése; in: Nagy Balázs–Szálka Zsuzsanna–Szende Katalin szerk.: „Az élet tanítómestere” – Ünnepi tanulmányok Gyapay Gábor 80. születésnapjára; Fazekas Öregdiákok Társasága, Bp., 2004)

Anjou Nagy Lajos Mo.-on született és nevelkedett. A magyar gazdaságra és haderőre támaszkodott hódításainál, és mindvégig ezt az országot tekintette székhelyének. A Magyar Birodalom központja az Anjouk idejében Visegrád volt – korábban legfeljebb vadászataik során szálltak meg itt a királyok, az idegen eredetű dinasztia azonban felismerte a hely stratégiai jelentőségét. (Ahogyan Buzás Gergely írja: „1323-ban az Anjou uralkodó itt rendezte be fő rezidenciáját. A magyar korona megszerzéséért vívott harcok során magának sok ellenséget szerző uralkodó feltehetően nem ítélte elég biztonságosnak elődei fényűző, de csak gyengén erődített óbudai várát vagy a Buda városában álló királyi kúriát, ezért választhatta lakóhelyéül az ország közepének legnagyobb erősségét, a visegrádi várat.”) E tényezőknél is fontosabb különbség azonban a két állam, Csehország és Magyarország viszonylatában, hogy az előbbinek a súlya, azé az országé, amelynek a Szent Birodalom választófejedelmei közötti részvétele mindvégig vita tárgyát képezte, nem vetekedhetett a német államok összességével, sőt akár egyikével-másikával sem. Gazdasága (az ezüstbányákat is tekintetbe véve), hadserege nem képezett olyan ütőerőt, hogy arra alapozva a Luxemburgi-dinasztia idején a Szent Birodalmat Cseh Birodalomnak minősíthetnénk. Hatalom dolgában a német államokkal csupán a Magyar Királyság állhatta ki a próbát, de még Károly fia, a 11 éves korától a magyar Anjou-udvarban nevelődött Zsigmond esetében – 1410-től német király, majd 1433-tól haláláig császár – sem engedi meg a Magyar jelzőt az elfogult nyugati történetírása Szent Római Birodalom esetében. E rövid korszakra is az 1409-ben felbukkanó „Heiliges Römisches Reich deutscher Nation” kifejezést használják…

"A francia királyság és a Német-római Császárság genezisének rövid bemutatása baromira nem válasz arra, hogy milyen alapon nevezed te az Anjou korabeli dinasztikus struktúrát Magyar Birodalomnak..."

Érdekes, hogy amíg a modern kori történetírás Német-római Birodalomról, ill. Német Császárságról beszél egy olyan politikai képződmény esetében, amelynek még megállapodott, állandó központja, fővárosa sem volt, és amelybe úgy kellett a római jogot is 1495-ben recipálni (hivatalosan csak szubszidiárius jelleggel: Reichskammergerichtsordnung), hogy az egységnek legalább valami külső látszatát megteremtsék, ill. ezt a látszatot valamelyest erősítsék, egy olyan képződmény esetében, amelyben a császárnak a magyar Anjou királyokéhoz fogható hatalma még csak távolról sem volt, és ahol az uralkodót az egyes államok vezetői mindvégig választották (eleinte a törzsi hercegek, a XIII. sz.-tól a fejedelmek, akik közül a 7 választónak mindig jelen kellett lennie, mert különben érvénytelenné vált az electio, s 1273-tól aztán csak ők határoztak úgy, hogy 1356-tól négyük jelenléte mellett az egyszerű többség elegendő) -- nos, addig roppant érdekes, hogy az említett tényezők ellenére az Anjouk örökletes magyarországi királyságát, noha az még csak feltételekhez sem volt kötve a hitlevelet és a koronázási esküt leszámítva (az utóbbi is mindössze 1309-ből ismert Gentilis közjegyzője jóvoltából, miközben Nagy Lajos, Mária és Durazzói Károly hitlevelének nyoma nincs egyelőre), nem fogadod el Magyar Birodalomnak, hanem mindenáron csak az Anjou Impérium létjogosultságát hangoztatod. Véleményem szerint a németek birodalmát több okkal lehetne Hohenstauf Birodalomnak nevezni például...

Epsteind doktor úr,

Ez most mellébeszélés és elkenése a dolgoknak:

A francia királyság és a Német-római Császárság genezisének rövid bemutatása baromira nem válasz arra, hogy milyen alapon nevezed te az Anjou korabeli dinasztikus struktúrát Magyar Birodalomnak. Ráadásul a francia és a germán történelem totálisan más alapokon, más etnikai, politikai, államszervezeti közegben jött létre.

Mond el pl. az anjou-korabeli lengyel királyság "magyar" ismérvét, hiszen a te szavaddal élve - és azt el nem fogadva - ez is a Magyar Birodalom része...

"...úgy tűnik, hogy a birodalomban a patria jellemzőinek a nagyobb egységről a kisebb egységre történő fokozatos áttevődése jelentette az általános irányt. Fő vonásaiban tekintve a dolgot, s Thomas Eichenberger, valamint Bernd Schneidmüller vagy Joachim Ehlers fentebb idézett tanulmányaira támaszkodva, Franciaországban e folyamatnak csaknem a teljes ellentéte ment végbe.

Hogyan játszódott le Franciaországban a kisebb entitások lojalizmusának egy nagyobb egységre történő átruházása a Nomen Patriae megmaradása mellett? Ez képezi Bernd Schneidmüller könyvének sajátos tárgyát. Szerinte a szemantikai változások a mentalitás fejlődésének a jelei, olyannyira, hogy a kronológia, amelyet a 10--13. század vonatkozásában elfogad, nem is az uralkodás, hanem a szavak és az elnevezések időrendjén alapszik, s ezt teljes értékű politikai naptárnak tekinti. Hiszen mégiscsak meglepő, ha azt tapasztaljuk, hogy az Ile de France-ra korlátozódó kis országból (patria) kifejlődik a teljes frank királyság dimenzióival rendelkező királyi politika anélkül, hogy közben a név megváltozna, és anélkül, hogy a kortársak nagy többségében ennek alapján azonnal valamiféle emlékkép idéződne fel (ez csak később következik be), legfőképpen pedig anélkül, hogy az egyre kevésbé „frank” alattvalók feletti uralom bármiféle változást is eredményezhetne a dolgok folyásában. A nomen kisugárzása a frank és Karoling hagyományok olyan mértékű folyamatos visszahódításának köszönhetően játszódott le, amit sehol máshol nem tapasztalunk; hiszen amíg itt a területi központ ugyanaz maradt, addig például a német monarchia magja nagyon gyorsan elvesztette frank jellegét. Olyannyira, hogy a 11. századtól kezdve már nagyon előrehaladottnak tekinthető az a folyamat, melynek keretében egyfelől a Francia jelentése nyugaton kitágul, miközben ugyanez a kifejezés keleten sokkal szűkebb jelentést vesz fel, s már csak Frankóniára (Franken) vonatkozik. Vonzereje akkora volt, hogy a patria Francorum, amelynek megnevezése hamarosan Franciára változott, hasonló értelmű, de idegen eredetű kifejezésekből is építkezett, mint amilyen például a Gallia. Viszonzásképpen ezek a terminusok szinte a Franciáéhoz és a rex Francoruméhoz hasonló integráló erővé váltak, akár olyan módon is, hogy minél teljesebb mértékben vált a frank jellegű Capeting dinasztia érdekében folytatott politikai akciók terepévé a Francia néven ismert terület, a távoli területek, paradox módon, annál inkább erősítették ezt az egységet. Erre utalnak a Birodalommal és a pápasággal fenntartott kapcsolatok, vagy pedig a keresztes hadjáratokból eredő történetírói hagyományok, melyek azzal lepnek meg bennünket, hogy franknak nevezik a Toulouse-i grófság embereit vagy a szicíliai normand fejedelmeket, akiket egyébként ugyanaz a katonai etika fűz össze, amelynek a patria válik egyik alkotóelemévé. A 9--13. század között nem az elnevezések változnak, hanem fogalomkörük, amely valójában a történetírás (melyről úgy tűnik, hogy feladata nem az uralkodás erős vagy gyenge volta szerint alakult) által sugallt képzetekhez kötődött. Ilyenformán a folyamat végén a római jogból származó, a felségjoggal kapcsolatos teóriák befogadása Franciaországban pontosan akkor játszódik le, amikor már a Francia által lefoglalt összes jelző a monarchikus eszme szolgálatában állt."