Szende László
Lokietek Erzsébet, Nagy Lajos király édesanyja
Egy lengyel hercegnő Magyarországon (1320--1380)
Károly Róbert magyar király (1308-1342) 1320. július 6-án kötött házasságot Erzsébettel, a Piast-házból származó I. Lokietek (=Kisnövésű) Ulászló lengyel király és IV. Béla unokája, Hedvig kalisi hercegnő leányával. A frigy egyrészt azért volt jelentős, mert az Anjouk uralma alatt Lengyelország stabil támasszá vált Magyarország számára. Másrészt arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy Erzsébet hatvan éven át - szinte mint egy társuralkodó - meghatározó szerepet játszott az ország bel- és külpolitikájának irányításában és kulturális életében.
Erzsébet öt fiúgyermeknek adott életet, akik közül Lajos, a későbbi magyar király, a tragikus sorsú Endre és a dalmát-horvát-szlavón hercegi címet viselő István érte meg a felnőttkort. A királyné saját testi épségét sem kímélte, ha családja biztonságáról volt szó. 1330. április 17-én ugyanis Zách Felicián merényletet kísérelt meg a Visegrádon tartózkodó magyar király és családja ellen, amelyben Erzsébet is megsebesült. "...Felicián észrevétlenül belopózva odalépett a király asztala elé, és éles kardját kirántva hüvelyéből, veszett kutya módjára heves támadással könyörtelenül meg akarta ölni a királyt, a királynét és fiaikat. [...] A király jobb kezén [...] könnyű sebet ejtett. De - ó, fájdalom - a szentséges királyné jobb kezének négy ujját, amelyet a szegények, nyomorultak és elesett emberek felé könyörületesen szokott nyújtani alamizsnaosztáskor, azon nyomban levágta." [1] Míg Visegrádon sikerült megakadályozni egy esetleges gyilkosságot, addig tizenöt év múlva Endre fiát, aki a nápolyi trón várományosa volt, már nem sikerült megóvnia. 1345. szeptember 19-ére virradó éjszaka Aversában a magyar királyfit, felesége, Johanna tudtával orvul meggyilkolták. Erzsébet fájdalma határtalan volt, mivel 1343-1344-es itáliai látogatása során nem érezte fiát biztonságban, és haza akarta hozni. A korabeli krónikás is megrázóan tudósít a királyi édesanya gyászáról. "Mennyire megsiratta fia halálát édesanyja, a királyné asszony, jobb elhallgatni, semmint valamit is mondani, mert ezt a keserűséget úgy nyelv el nem mondhatja. Urak és úrnők, hajadonok és özvegyek, Magyarország főnemesei mind összejöttek a királyné asszonynál, s látván a királyné fájdalmát ártatlan fiának veszte fölött, mindnyájunk szívét sírás és részvét hasogatta." [2]
Lokietek Erzsébet mind Károly Róbert feleségeként, mind anyakirálynéként Nagy Lajos udvarában rendkívül komoly politikai befolyása volt. A királyi udvarban megjelentek a lengyel rokonok is. A királyné hathatós támogatása következtében választotta meg az esztergomi káptalan a sziléziai Piast-ágból származó Boleszlót esztergomi érsekké. [3] A királyi pár afölött is szemet hunyt, hogy az említett Boleszló nem éppen tisztességes körülmények között választatta meg öccsét, Mieskót Nyitra püspökévé. Erzsébet tevékenyen részt vett az 1335-ös visegrádi királytalálkozó lebonyolításában, ahol a lengyel, cseh és magyar uralkodók fontos kereskedelmi és politikai egyezményeket kötöttek. Károly Róbert halála után Erzsébet - a kor szokásával ellentétben - nem vonult kolostorba, hanem Lajos fia legfőbb belpolitikai támasza lett: befolyása haláláig megmaradt. Lajos szinte minden fontosabb intézkedése, birtokadománya hangsúlyozza, hogy édesanyja beleegyezésével került rá sor. [4] Még az igen fontos 1351-es törvény kiadásához is szükség volt a királyi özvegy jóváhagyására, ugyanis a bevezetőben ezt olvashatjuk: "a fenséges fejedelemasszonynak, Erzsébetnek, ugyanazon kegyelemből Magyarország királynéjának, a mi legkedvesebb édesanyánknak a szíves hozzájárulásával" [5] erősítette meg Nagy Lajos az 1222-es Aranybullát. Az anyakirályné nem egyszer a bírósági ítéletekben is érvényesíteni tudta saját akaratát. Erről ad számot Olivér tárnokmester 1347. évi ítéletlevele, amelyben bírótársaival az esztergomi káptalan által követelt vám megfizetésére kötelezte a királyné támogatását élvező esztergomiakat. A záradékban a tárnokmester tudtul adta, hogy ha az ítélettel ellentétes oklevél látna napvilágot, akkor "azt az oklevelet nem jog szerint, vagyis jogosan adtuk, hanem a királynétól való félelem miatt." [6]
Az ország külpolitikájában sem lehetett Erzsébetet figyelmen kívül hagyni: zarándoklatai, a vallásos meggyőződésen túl, gyakran valamilyen politikai célt szolgáltak. Endre nápolyi uralmát volt hivatott megerősíteni és legitimálni az 1343-as római és dél-itáliai zarándoklata. Ennek során az anyakirályné magával vitte az ország teljes aranytartalékát, nem beszélve az ajándékozásra szánt ékszerek mennyiségéről. Az 1357-ben IV. Károly német-római császárral, a budai udvarban nevelkedett Schweidnitzi Anna császárnéval, és lengyel rokonaival először meglátogatta Szent Erzsébet marburgi sírját, majd Aachenbe zarándokolt. Ennek hátterében Lajos elhúzódó velencei háborúja állhatott, amelyet Dalmáciáért folytatott. [7] Azonban nem mindenki nézte jó szemmel Lokietek Erzsébet tevékenységét a magyar külpolitika irányításában. Közéjük tartozott IV. Károly is, aki egy lengyel krónikás szerint 1361-ben minősíthetetlen szavakkal nyilatkozott a magyar anyakirálynéról és Lajos politikájában játszott túlzott befolyásáról. [8] A fiú szenvedélyes hangú levélben védte meg édesanyját. "Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad, uralkodásra sem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magad uralkodónak és császárnak s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszedet sem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni? [...] Ha Téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül borgőzös állapotban..." [9] A lovagkirály a személyes párviadaltól sem riadt vissza annak érdekében, hogy lemossa az anyakirályné becsületén esett foltot.
Nagy Kázmér 1370-es halála után Lajost lengyel királlyá koronázták. A magyar uralkodó az országot Lokietek Erzsébetre bízta. A perszonálunió sok feszültséget rejtett magában, mivel anya és fia elsősorban a kislengyel nemzetségekre támaszkodott: ez azonban kiváltotta a nagylengyel nemesség elégedetlenségét. Összeesküvést is szőttek a magyar uralom ellen, trónkövetelőként Erzsébet másod-unokatestvérét, a már kolostorba vonult Fehér Ulászlót léptették fel, akit csak a pannonhalmi apátsággal sikerült lecsendesíteni. [10] A magyarok és lengyelek közötti feszültség 1376 decemberében véres összetűzéshez vezetett: Krakkóban 160 magyart mészároltak le az idős királyné kíséretéből. Erzsébet elhagyta Lengyelországot és visszatért Budára.
A királyné Óbudán [11] rendezte be özvegyi kúriáját, magát a települést Lajos 1343-ban adományozta édesanyjának. Ekkor készülhetett a város pecsétje, amelyen a magyar-Anjou és a sasos lengyel pajzs alighanem Erzsébet királyné személyére utal. [12] A királyné nagyon szeretett tartózkodni az óbudai klarisszák között. Az 1334. évi alapítólevél szerint Erzsébet saját és szülei lelki üdvére építteti a kolostort, amelyhez háromhajós templom csatlakozott. [13] Az épületeket csodálatos kincsekkel szerelte fel. Ezek közé tartozott plasztikus ereklyetartószobrokkal díszített gyönyörű házioltára, amelyet ma a New York-i Metropolitan Múzeumban őriznek. [14] Az óbudai klarissza konvent valamelyik oltárán állhatott az a barokk korban alakított Madonna faszobor is, amely ma a piliscsabai plébániatemplomban látható. [15]
A 14. század buzgó vallási szemlélete és jámborsága jól tükröződik a királyné egész életében. Erzsébet nevéhez az óbudai építkezéseken túl számtalan adomány fűződik. Személyesen gondoskodott Árpád-házi Szent Margit margitszigeti sírjának kultuszáról. A Gellért-legenda is megőrizte Erzsébet bőkezűségét. "...az Úrnak 1361. esztendejében a nagyon istenfélő Erzsébet asszony, Magyarország jeles urának özvegye, mivelhogy egy betegségből Szent Gellért érdemeiért felgyógyult, azért ez az úrasszony indíttatva a tisztelettől, amely Szent Gellért iránt élt benne, az Isten emberének monostorát épületekkel megtoldotta, és több drága ékességgel és kelyhekkel feldíszítette. Ezenkívül ezüstből és aranyból csodálatos művű koporsót készíttetett a szent ereklyéinek felmagasztalására." [16] Külföldi templomok, kegyhelyek (a római Szent Péter-bazilika, a bari Szent Miklós-templom, a prágai Szent Vid-székesegyház) is részesültek az özvegy anyakirályné bőséges és gazdag donációiban. [17] A királyné megpróbálkozott a lengyel származású Szent Szaniszló tiszteletének magyarországi elterjesztésével: ezzel magyarázhatjuk, hogy a boldog emlékezetű krakkói püspök ábrázolása bekerült a Magyar Anjou Legendáriumba. [18]
Lokietek Erzsébet magyar anyakirályné 1380 áprilisában készítette el végrendeletét, [19] amelyben gazdagon megadományozta a magyarországi egyházakat, templomokat és szerzetesrendeket. A különféle egyházi felszerelési tárgyak és ruhák mellett komoly pénzösszeget adott a beregszászi Mária-kolostornak, az óbudai klarisszáknak, a budai kármelitáknak, a Nyulak-szigeti (Margit-szigeti) domonkos apácáknak és az Óbudai Szent Péter-templomnak; az aracsi kolostor befejezését is támogatta. Ezen felül gazdag pézadományban részesültek a ferencesek, domonkosok, ágostonosok és mindkét remeterend. A többnyire aranyból készült tárgyakat a királyi család tagjaira hagyta: Lajos három szentképet, ereklyekincseket kapott. Magyar és lengyel udvarhölgyei (egyikükre, Ilonára hagyta breviáriumát) között a ház díszeit, szőnyegeit, míg apródjai között lovait osztotta fel. Az ország kormányzati rendszerében meghatározó szerepet játszó özvegy anyakirályné 1380. december 29-én halt meg. A testamentum rendelkezése szerint az általa mindig szeretett és támogatott óbudai klarisszák Krisztus Teste-kápolnájában helyezték végső nyugalomra. [20]
[1] Képes Krónika, Bellus Ibolya fordítása. Európa Könyvkiadó 1986, Budapest, 256-257.
[2] Névtelen Minorita krónikája, Geréb László fordítása, Magyar Helikon, 1960, Budapest, 85.
[3] Stanislaw Sroka: Egy lengyel származású főpap a 14. századi Magyarországon, Boleszló esztergomi érsek (1321-1328), 1994. 1 Aetas, 89.
[4] Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában Gondolat, 1987, Bp. 224.
[5] Decrata Regni Hungariae (1301-1457), Dőry Ferenc kézirata alapján sajtó alá rendezte: Bónis György - Bácskai Vera, Akadémiai Kiadó, 1976, Bp, 128. Magyar Fordítása: Bolla Ilona - Rottler Ferenc: Szemelvények az 1526 előtti magyar történelem forrásaiból, I. Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993, Bp. 215.
[6] Gerics József: A magyar királyi kúria; Bíráskodás és központi igazgatás Anjou kori történetéhez, In: Jogtörténeti tanulmányok I., Szerk.: Csizmadia Andor, Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, 1966, Bp, 290.
[7] Pór Antal: Erzsébet királyné aacheni zarándoklata 1357-ben Századok, XXXV. Évf. (1901) 1-14.
[8] Dercsényi Dezső: Nagy Lajos kora, Akadémiai Kiadó, 1990. Bp, 68-69.
[9] Magyar diplomáciai emlékek az Anjou korból II. Szerk.: Wenczel Gusztáv, 1875, Bp. MTA Könyvkiadó Hivatala; 584. Magyar fordítása Árpád kori és Anjou kori levelek (XI.-XIV század). Sajtó alá rendezde Makkai László és Mezey László, Gondolat Kiadó 1960, Bp., 265.
[10] Stanislaw Sroka: Fehér Ulászló lengyel herceg, a pannonhalmi bencés apátség kormányzója 1377-79-ben, Aetas 1991/3-4. 94.
[11] A város története: Kubinyi András: Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig (1541-ig). In: Budapest története II. Főszerk.: Gerevich László, Budapest Főváros Tanácsa, 1973, Budapest, 7-241., Különösen: 11-13, 73-74, 78, 84-85.
[12] Magyarországi művészet 1300-1470 körül I. Szerk.: Marosi Ernő, Akadémiai Kiadó, 1987, Bp., 276.
[13] Bertalan Vilmosné-Altmann Júlia: A középkori Óbuda: In: Óbuda évszázadai, Főszerk.: Kiss Csongor-Mocsy Ferenc, Kortárs Kiadó, 1995, Bp., 189.
[14] Magyarországi művészet..., 94.
[15] Marosi Ernő: Erzsébet királyné Madonnája, Ars Hungarica XXV. évf. (1997). 1-2. szám, 89-96.
[16] Szent Gellért püspök nagy legendája, Szabó Flóris fordítása, In: Árpád-kori legendák és intelmek Szépirodalmi Könyvkiadó, 1983, Bp., 94.
[17] Eva Sniezynska-Stolot: Tanulmányok Erzsébet királyné mecénási tevékenységéről (Liturgikus textíliák és paramentumok.) Ars Hungarica VII. évf. (1979) 1. sz. 23-25.
[18] Magyarországi művészet..., 208.
[19] Kiadása: Marosi Ernő: A 14. század magyarországi udvari művészete és Közép-Európa In: Művészet I. Lajos korában, Szerk.: Marosi Ernő-Tóth Melinda-Varga Lívia, MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, 1982, Budapest, 73. 32. lábjegyzet.
[20] Magyarországi művészet..., 93. |
