|
|
 |
Kara-Indas
 2007-07-30 23:27:15
|
60
|
Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a nem agár-típusú kutyák esetében vajon szelindekekkel állunk-e szemben. Ezt a sztyeppi eredetű kutyafajtát az alánok/szarmaták* terjesztették el Nyugat-Európában (Scott Littleton--Linda Malcor: Szkítiától Camelotig; Szkíta szarvas, Nyíregyháza, 2005, 68. o.).
*A szarmata és az alán népnevet az egykorú primer források egymás szinonimáiként használják, vö. pl. Littleton--Malcor i. m. 48. o. |
|
A hozzászólás:
 |
|
Kara-Indas
2007-07-30 23:20:14
|
59
|
        A Seuso-kincs kutyái II.
Miután a lelettel kapcsolatos általános tudnivalókat s a névadó tál ábrázolásait részletesen tárgyaltam, áttérek a további darabok ismertetésére.
Az úgynevezett Meleagrosz-tál, a készlet egyetlen amphorája, a két kis vödör és a Hippolütosz-kancsó érdekes tárgyunk szempontjából. A további edények (tálak, kancsók, stb.) díszítésében nem találkozunk kutyákkal.
A Meleagrosz-tál névadója a görög mitológia hérosza, a dél-aitóliai Kalüdon város királyának, Oineusznak és Althaianak fia. Tagja az argonauták expedíciójának. A gerely- és dárdavetés győztese az összgörögországi játékokon. Leghíresebb tette a kalüdóni vadkan elejtése. A tál központi medalionjának jelenete is innen veszi témáját. A trófeán megpihenő hős bal vállán nyugtatja dárdáját, mellyel a kegyelemdöfést megadta a vadnak. Mögötte jobbra Atalanté, az egyetlen női résztvevő, aki nyilával először sebezte meg a kant. Körülötte a vadászat többi résztvevője.
A tál peremén körbefutó hat jelenetsorra tagolt fríz mitológiai jelenetek sorát örökíti meg. A fríz és a medalion közötti részt levélmotívumos díszítés tölti ki. A harmadik jelenetben két örves ebet láthatunk. Az elülső ülő jószág hosszú vagy drótos jellegű szőrét a poncolt kidolgozás jól érzékelteti. Zászlós farka is a jelzett szőrzetek lehetőségét támasztja alá. Hosszú, lógó füle, az arányos, nemes fej, a láthatóan széles orrtükör, az izmos nyak és erőteljes testalkat egyértelműen kopó típusú vadászebet mutat. A mögötte, részben takarásban álló társa ugyanakkor rövidszőrűnek ábrázolt. Ennek álló füle, erőteljes, de arányos feje, középmagasan tűzött farka csupán arra ad lehetőséget, hogy agár voltát kizárjuk. Vadászkutya létét maga a téma valószínűsíti. A hatodik jelenetben Adonisz és Aphrodité társaságában ülő széles nyakörves, álló fülű eb karcsúbb alkata, hosszabb nyaka, inkább ékalakú feje mintha agaras benyomást keltene. Óvatosságra int ugyanakkor a kissé vaskos, felfelé kunkorodó farok, a zászlós szőrzetű mellső végtag.
A készlet széparányú amphorájának testét több sávra osztott díszítés ékesíti. A talp fölötti részen levél motívumot, felette vízi állatok sorát (halak, rákok, vízimadár), majd fő témaként mitológiai jelenetet örökített meg a mester. Legfelül, az amphora nyakát szinte körbefolyja egy lendületes vadászjelenet (vagy állatviadal?), ahol oroszlánok és leopárd űznek antilopot és szarvasokat, s hatalmas vadkan ront két középtermetű, örves, álló fülű, rövidszőrű, erőteljes vadászebre. Az ebek rettenthetetlen bátorsággal száguldanak vele szembe. A képet szemlélve szinte halljuk a messze csengő csaholást, az ágak ropogását.
A két kis füles vödör közötti eltérés minimális. Mindkettő Hippolütosz történetét meséli el. Hippolütosz Thészeusz athéni király és Antiopé amazonkirálynő fia. Megveti a szerelmet, ugyanakkor kiváló vadász, és így Artemisz, a vadászat szűz istennőjének tisztelője. A féltékeny Aphrodité ezért bűnös szerelmet ébreszt iránta mostohaanyjában, Phaidrában. Mikor a fiatalember visszautasítja ennek közeledését, öngyilkos lesz. Búcsúlevelében bevádolja férjénél mostohafiát, akit az – Poszeidon büntetését kérve – megátkoz. Hippolütoszt saját lovai tapossák halára. A lesújtott apát és haldokló fiát Artemisz békíti össze, elárulva az igazságot. A mítosz más változatában Aszklépiosz feltámasztja hősünket.
Az edényeken a felajánlkozó Phaidrát kétségbeesetten visszautasító Hippolütoszt látjuk. Mellette két vadászkutyája, ami utal mítoszbeli jellemvonására. Az elöl álló eb kifejezetten agaras típust mutat. A hosszú, karcsú végtagok, az erőteljesen felhúzott has, az ékalakú fej, a hátracsapott kis fülek (rózsafül?) mind erre utalnak. A mögötte, takarásban lévő, egyik edényen állva, a másikon ülve ábrázolt jószág láthatóan azonos nagyságú az előbbivel, ám fejtípusa attól eltér. A már korábbiakban, a Meleagrosz-tál harmadik jelenetében leírt (vélhetően vadász-) ebbel mutat rokonságot.
A készlet egyik kancsója ismétli a vödrökön már megismert mitológiai jelenetet. A képi megfogalmazás az edény formai adottságai miatt kissé szorosabban komponált ugyan, de az alakok szinte szóról-szóra megegyeznek amazokkal. A mester az építészeti elem szűkebbre szabásával s a kutyák mögötti görbe törzsű fa elhagyásával éri el a kívánt eredményt. Az ebek vonatkozásában csak ismételni lehet az előbbiekben mondottakat.
Nem tudjuk, nem tudhatjuk, hogy a tárgyalt készlet eredetileg hány darabból állott. Így nem tudhatjuk azt sem, hogy a lappangó, esetleg még a föld mélyén pihenő darabok tartalmaznak-e további kutyaábrázolásokat.
Bizton állíthatjuk azonban, hogy a megismert edények, azaz a kincs jelenleg ismert egésze, annak egységes művészi megfogalmazása, alátámasztják a Vadászjelenetes tálnál már megfogalmazottakat. Az esetleg későbbiekben előkerülő daraboktól nem várhatunk kynologiai szempontból új felismerést.
A Seuso-kincs reprezentatív módon tárja elénk a késő-római birodalom használati ebeit, azok használatát és megbecsültségét. Összhangban más leletekkel (szobrok, ötvöstárgyak, mozaikok), a kor reánk maradt irodalmi emlékeivel, a technikai tudás által meghatározott keretek között láttatja velünk egy rég letűnt kor kopóit és agarait, az ember öröktől elválhatatlan társait. S ne feledjük, e hajdani kutyák, ősei mai hű társainknak! |
|
Előzmény:
|
|
Kadasman-Burias
2007-07-30 23:02:03
|
58
|
      Barba Rafael Péter
A Seuso-kincs kutyái I.
A közel harminc éve megtalált, és immár csaknem húsz éve a nemzetközi viták kereszttüzében álló leletről több-kevesebb értesüléssel honfitársaim többsége már alighanem rendelkezik. Ezért talán elég arra utalni, hogy az eddigi ismereteink szerint 14 darabból álló, ám hiányos ezüst készlet mai napig egy Lord Northampton által jegyzett cég tulajdonában van. A magyar állam annak ellenére nem tudta érvényesíteni az eddigiekben tulajdonjogi igényét, hogy számos bizonyíték áll ehhez rendelkezésünkre.
Magáról a kincsről, éppen a tulajdonjogért folyó vita okán, eltérő datálásokkal találkozhatunk. A stílusjegyek, alkalmazott ötvös technika, az eredeti tulajdonost is nevesítő felírat egyértelműen IV. századi, 310-370 közötti pannóniai keletkezést támasztanak alá. Ugyanakkor Marlia Mundel Mango, aki valóban igen alapos leírását adja monográfiájában „kincsünknek”, komoly erőfeszítéseket tesz, hogy egyes tárgyak V. századi keletkezését bizonyítsa. Amennyiben ugyanis ez sikerül neki, a magyar igény történelmileg megalapozatlanná válik.
Seuso, a romanizált barbár őslakosság vezetőrétegének tagja, a késő császárkori Pannonia provincia megbecsült polgára nászajándékként kapta a nagy értékű, művészi kivitelű készletet. A kincs elrejtésére nyilvánvalóan nyomós oka lehetett. Például a 374. évi kvád-szarmata betörés.
Mégis, mindezeken felül miért lehet érdekes számunkra e lelet?
Nos, a gazdagon díszített edények túlnyomóan mitológiai jeleneteket, s nem kevesebb művészi ambícióval ábrázolt vadászatokat ábrázolnak. Mindkét témakörben visszatérő motívum a vadászkutyák megjelenítése. Aligha lehet kétséges, hogy a megajándékozott maga is nagy kedvelője lehetett a vadászatnak.
Az érintett ötvösremekek elemzése során a kynologiai értékelésben nagy óvatossággal kell eljárni. Tudjuk ugyanis, hogy a mesterek általánosan használt mintarajzok alapján dolgoztak, ezért a művek pannóniai eredete önmagában nem jelenti egyben pannóniai ebek ábrázolását is.
Nézzük az egyes darabokat!
A legtöbb információt hordozó, s egyben legnagyobb méretű darab az úgynevezett Vadászjelenetes tál. Ennek peremét körbefutó geometrikus díszítés között vadászjelenetes fríz ékíti. Az antilopokat űző egyik eb nyakörvet, a másik a mar mögött felhelyezett, testet átfogó hámot (?) visel. A szarvasok hajszájában a két vadászkutya egyike szintén az utóbb leírt hámot (?) viseli. A vadkant rohamozó két nyakörves eb az előbbieknél némileg nehezebbnek tűnik. A vaddisznó vadászatról hazatérők menetében a két vezetékre vett örves eb szőre pettyes a kidolgozás szerint. Fejtípusuk eltérő. A gazella vadászat két kutyája nyakörvet visel. Testalkatuk az antilop és szarvas vadászatnál bemutatott vadászkutyákéval azonos típust jelenít meg. A nyulat és rókát (?) űző örves eb csakúgy, mint a mögötte elmaradó, nyulat fogó társa agaras benyomást kelt. Hosszú, álló fülük azt az ősi formát mutatja, melynek mai képviselője például a cirneco dell’ Etna és a fáraókutya. A nyulászatról hazatérők sorában a vezetéken látható két kutya szintén agaras jelleget mutat, bár fülük nem olyan kifejezetten ábrázolt, mint az előbb leírtaké. A fríz megörökít egy pásztorjelenetet is. A szakirodalom itt nem említ kutyát, de a botjára támaszkodó pásztor előtt fekvő – általa etetet – jószág megítélésem szerint az ő juhászkutyája kíván lenni. A vékony, kunkori farkú állat ábrázolása eltér a juhokétól. Említ ugyanakkor az irodalom az oroszlánvadászatnál kutyát, melynek valójában kifejezetten macskaféle megjelenése van.
Összegezve, bár a kissé sematikus ábrázolás megnehezíti a meghatározást, mégis úgy tűnik, az ábrázolt rövidszőrű, enyhén ívelt, kissé a gerincvonal fölé kunkorodó farok végű, erőteljes vadászkutyák két típusba sorolhatóak. Az egyik a görögök óta már ismert, kopótípus, a másik a Birodalomban általánosan elterjedt, nagyvadra alkalmazott veltrus porcarius típusú agár, illetve a nyúlra használt veltrus leoprarius agár alakkörébe tartozik.
A tál központi medalionjának témája meghatározó jelentőséggel bír. A Krisztus-monogrammal kezdődő felirat, mely körülöleli a kompozíciót, Seuso és utódai számára tartalmaz jókívánságot. A díszített felület több sávban ábrázol jeleneteket. Ezek közös jellemzője az egyedi, életképszerű megfogalmazás. Itt nem jeleneteket átfogó mintát követett a mester. A felső sávban lovas vadász és nyakörves, rövidszőrű, hátracsapott fülű (foltos?) eb hajt hálóba szarvasokat. Az alsó sávban viszont támadó vadkanra ereszti erőteljes, rövidszőrű, álló fülű, nyakörves kutyáját a vadász. Míg a felső eb lehet a már említett veltrus porcarius, az alsó fejtípusa ezt kizárja. Az alsó mezőt záró, halakban gazdag folyó feletti részen az elejtett vadak feldolgozását, a lakoma előkészítését láthatjuk. Egy örves, ülő és egy fektében összegömbölyödő eb élénk figyelemmel kíséri az eseményeket. Előbbi agaras jellegű, utóbbi, melyet láthatóan a vaddisznó felnyitása s az innen várhatóan leeső falatok reménye köt le, az igen elnagyolt megjelenítés miatt nem meghatározható. Itt találkozhatunk egyébiránt a Balaton (római nevén: Pelso) ábrázolásával is. Végül a központi jelenethez érve az ötfős lakomázó csoporttól jobbra vélhetően Seuso kedvenc lovának megörökítését látjuk. A feliratból a paripa neve is tudható: In(n)ocentius (szelíd, békés). Balra a társaságot figyelő, ülő, némileg agaras jelleget mutató két ebet figyelhetünk meg. Egyiket, melyen a nyakörv mellett a fentebb már leírt hám (?) is van, a szélen ülő ifjú(?) szeretettel érinti.
A szakirodalom leírása szerinti vadászlakoma kapcsán, figyelemmel a készlet nászajándék voltára, a Krisztus-monogrammal kezdődő felirat tartalmára, a fák között kifeszített szőttes alatt ülők előtt felállított asztalkán elhelyezett halra, mely őskeresztény motívum is egyben, valamint az asztal két oldalán látható, alakjában eltérő, alfára és omegára emlékeztető tárgyra (ételre?), felmerül egy hipotézis. Vajon valóban csak egy polgárjogot nyert pannóniai előkelőség lakomáját látjuk, vagy az ábrázolás mélyebb, szimbolikus jelentést hordoz? Netán a paripa is egy célzatos nászajándék? Lehet, hogy a kétségkívül vadászatkedvelő urat egy békésebb, a keresztényi szeretet jegyében leélendő, boldog házaséletre kívánja serkenteni az ajándékozó? Vagy a lakoma egy szabadban bemutatott áldozat, melyben a még meglévő pogány és már elismert keresztény elemek ötvöződnek? Meglehet, egyik feltételezés nem zárja ki a másikat.
Visszatérve tárgyunkhoz, csábító a gondolat, hogy a zsánerképek modorában megörökített jelenetre – kétségtelen helyi vonatkozásai okán – egykorú pannóniai vadászebek létére szóló bizonyítékként tekintsünk. Például próbáljuk felismerni a pannon kopó ősalakját. Sajnálatos, de anyagunk nem támasztja alá ez irányú vágyainkat. „Csupán” a kor életébe tekinthetünk bele, s láthatjuk ember és kutyája szoros kapcsolatát. Ez pedig úgy gondolom, nem kevés. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
