Keresés

Részletes keresés

kheiron Creative Commons License 2007-06-05 21:40:54 1045
Na, itt van Sir Kán, Pixy, itymeg újabb reinkarnációja, egy újabb kabarénick!

Folytasd csak, nagyon mulattató, ahogy csinálod! :-DDDDD
A hozzászólás:
Gesztenyék Creative Commons License 2007-06-05 18:18:36 1020
Offolsz, topicot rombolsz a sötétlelkű orvosok védelmében. Miért is?
Előzmény:
HAL9000 Creative Commons License 2007-06-05 17:12:56 1017

Egyébként én se értek vele egyet, mindkét fél részére megalázónak tartom, haszonélvezője sem voltam soha, nem is szeretnék lenni, viszont ha azt akarjuk, hogy eltűnjön, a kialakulás és fennmaradás okát tisztán kell látni...

 

Anno, amikor még azt az elvet vallották a szeretett vezetők, hogy a magántulajdon rossz, az állami tulajdon jó, a többiztosítós rendszerből csináltak egy másikat.

A rendszer kialakítása Ratkó elvtársnő keze munkája, s bár személy szerint nem ismerhettem a hölgyet, de korabeli tudósítások szerint stílusban Horváth Ágnes méltó utóda lehet. Az elvtársnőt leginkább az abortusz elleni intézkedéseiről ismerjük, ugyanis Rákosiék annyira nem voltak ostobák, hogy ne ismerték volna fel azt, hogy a kialakított rendszer csak stagnáló vagy fiatalodó korfa esetén működőképes.

 

http://kistaska.tatk.elte.hu/index.php?cikk=335:

A hírhedt Ratkó-korszak klasszikus jelmondata: “Lánynak szülni dicsőség, asszonynak kötelesség!” ott függött minden kórház szülészetének falán. Az életerős társadalom mint cél megvalósításának egyik legfőbb eleme a folyamatosan növekvő népességszám. 1952-ben betiltották az abortuszt, ezzel is növelni kívánták a születések számát. Bár a köztudat Ratkó Anna egészségügyi miniszterhez köti a rendeletet, az abortusz elleni harc jegyzőkönyvét maga Rákosi Mátyás fogalmazta meg – olvasható Schadt Mária már említett könyvében. Kötelező volt a terhes nők regisztrációja, így próbálták megoldani, hogy a hiányos adminisztráció következtében egyesek kihulljanak a rendszerből, és tiltott magzatelhajtás során szabaduljanak meg a nem kívánt terhességtől. Azokat a gyermektelen hajadonokat, nőtleneket és házasokat, akik elmúltak 24 évesek, és keresettel rendelkeztek, megadóztatták. Jövedelmük 4%-át voltak kötelesek gyermektelenségi adó címén befizetni. Egyértelműen látható, hogy a politika szerint a gyermekvállalással kapcsolatos jogok nem tartoztak az egyének személyi szabadságjogai közé. Ezek a szigorú szabályok 1956-ig voltak érvényben.

 

http://mek.oszk.hu/02100/02185/html/231.html#234:

1948-ban megkezdődött az OTI-n kívüli biztosítótársaságok államosítása, felszámolása, vagyonuknak az OTI kezelésébe adása, illetve intézményi rendszerüknek az állami egészségügybe történő beolvasztása. Megszüntették a Magánalkalmazottak Biztosító Intézetét, a Magyar Hajózási Betegségi Biztosító Intézetet (1948), valamint a Nem Állami Tanszemélyzet Országos Nyugdíjintézetét, az Országos Tisztviselő Betegsegélyező Alapot, a Székesfővárosi Alkalmazottak Segítő Alapját, a Magyar Dohányjövedék Betegségi Biztosító Intézetét (1949), végül a Magyar Posta Betegségi Biztosító Intézetét és az Országos Bányatárspénztárt. A megszüntetett biztosítóintézetek és alapok feladatkörét az OTI vette át, ezzel megszűntek a betegbiztosítási ellátási szintkülönbségek. Az egyesítéssel az állami, törvényhatósági, a városi és községi hivatalok és az általuk fenntartott intézmények, vállalatok dolgozói, a nem állami tanszemélyzet országos nyugdíjintézetébe tartozó alkalmazottak, valamint az előbbiek özvegyei, árvái, továbbá az állami közigazgatási, közoktatási és üzemi létszámba tartozó havifizetéses alkalmazottak az OTI-nál részesültek társadalombiztosításban. Az intézkedések kiterjedtek a vallásfelekezetek lelkészeinek és hozzátartozóinak biztosítására is. 1949-től a mezőgazdasági szövetkezetek részére lehetővé tették a társadalombiztosítást úgy, hogy egy-egy termelőszövetkezeti csoport valamennyi tagjára érvényes kollektív szerződési formát teremtettek meg. Ehhez hasonló formát biztosítottak a kisipari termelőszövetkezetek tagjainak. 1950-től az általános, középiskolai, főiskolai és egyetemi hallgatóknak is nyújtottak betegbiztosítást.

 

1949–1950-ben az iparfelügyelet szolgálati körébe tartozó feladatokat is a társadalombiztosításhoz utalták, így a baleset-biztosítás érdekében a területi felügyeleteknél baleset-elhárítási részlegeket kellett szervezni, sőt a kohóüzemek baleset-elhárítási felügyeletét is az OTI hatáskörébe adták át. A 139/1950. M. T. sz. rendelet kimondta, hogy a betegség és baleset esetére biztosított személyek egészségügyi ellátása és az erre a célra létesített gyógyító és megelőző egészségügyi szolgálat fenntartása állami feladat. Elrendelte, hogy a betegségi biztosító intézetek, köztük az OTI gyógyító és megelőző szolgálatát (kórházak, szanatóriumok, {II-282.} gyógyintézetek, rendelők, gyógyító orvosi hálózat) az állam vegye át, és építse be az állami egészségügyi szolgálatba. A végrehajtás időpontja 1950. július 1-je volt, és augusztus 1-jével döntöttek arról, hogy az átvett intézmények közül melyik kerül a Népjóléti Minisztérium, melyik a budapesti, a megyei és a járási tanácsok kezelésébe. A gyógyüdülőket 1950. november 1-jével a Gyógyüdültető Nemzeti Vállalat vette át. Ezzel az OTI megszűnt, feladatkörének megmaradt területeit a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) irányítása alatt működő Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központ (SZTK) vette át. Az új forma szerint minden munkavállaló havi keresetének 3%-át fizette be biztosításként, amely ellenében beteg- és baleseti ellátásban, kórházi vagy szanatóriumi kezelésben, meghatározott idő után nyugdíjellátásban, rokkantság esetén járulékban részesülhetett. Viszont differenciált formában (a harmadik gyermektől növekvő, egyedülállók esetében magasabb összeget megállapítva) biztosítottak a gyermekes családoknak családi pótlékot.

A társadalombiztosítási jog alapján járó egészségügyi szolgáltatásokat (kórházi ápolást, rendelőintézeti és körzeti orvosi ellátást, kedvezményes gyógyszerellátást) az Egészségügyi Minisztérium, illetve a tanácsok költségvetéséből biztosították, amit évente az állami költségvetésben határoztak meg. A társadalombiztosításnak a táppénzzel, járulékokkal kapcsolatos feladatait a szakszervezetek látták el, amelyek felett az állam a Minisztertanács útján gyakorolt ellenőrzést. A feladatok ellátására létesítették a Szakszervezeti Társadalombiztosítási Központot (1950. évi 36. sz. tvr.), amely munkáját decentralizáltan, a megyei, illetve városi igazgatóságokon, másrészt az ún. üzemi kifizetőhelyek útján végezte. A társadalombiztosítás kiegészítő területe – a szakszervezeti feladatkörből eredően – az üdültetés volt. 1949-ben alakult a SZOT Üdültetési és Szanatóriumi Főigazgatósága vette kezelésbe a felszámolt biztosítótársasági szanatóriumokat. A Társadalombiztosítási Központ jogutódaként az 1946. évi 6. sz. tvr. hozta létre a SZOT Társadalombiztosítási Főigazgatóságot.

A társadalombiztosítás feladatkörébe sorolták be a kedvezményes üzemi étkeztetést, a bölcsődék és óvodák, munkásszállások létesítését, az üzemi szociális helyiségek kiépítését, a munka- és balesetvédelmet, a védőétellel, védőitallal való ellátást, utazási kedvezmények biztosítását. A szakszervezeti kezelésű társadalombiztosítás a munkáltatótól és a munkavállalótól levont járulékok összegén túl jelentős állami támogatásban részesült, amelynek csak egy részét képezte a betegellátás állami kezelésbe sorolása.

A nyugdíjak, a járulékok és az egyéb segélyek folyósítására állították fel 1953-ban az Országos Nyugdíjintézetet, mint az Országos Nyugdíj és Segélyező Intézet jogutódját. Feladata volt a biztosítási alapon járó nyugellátások folyósítása, a házastársi nyugdíjellátás, illetve pótlékai, a családi pótlék, az állandó özvegyi nyugdíj, a végkielégítés, az árvaellátás biztosítása. A 2/1964. sz. M. T. és SZOT-rendelet ezen szervezetet megszüntette, helyébe a SZOT Nyugdíjfolyósító Igazgatóságot állította fel. Ennek feladata a társadalombiztosítás alapján járó nyugellátások – beleértve az özvegyi, a házastársi, az árvaellátási, a rokkantsági stb. – folyósítása, az igények elbírálása.

A mezőgazdasági szövetkezeti parasztság társadalombiztosításában 1957-ben módosítás következett be. A szövetkezeti tagok automatikusan, s nem az egész szövetkezeti csoporttól függően biztosításban részesültek. 1957-ben arról is rendelkeztek, hogy a szövetkezeti parasztság – a társadalombiztosítás alapján nyugdíjjogosult, 10 éves szövetkezeti {II-283.} tagság után – minimálnyugdíjra tarthatott igényt. Ugyancsak megadták a szövetkezeti biztosítottnak az anyasági segélyt, a szabadságot és mindazon kedvezményeket, amelyek a más területen működő biztosítottakat is megillették.

1967-ben a népességcsökkenés feltartóztatásának érdekében bevezették a gyermekgondozási segélyt (gyes), amely az anyának, illetve a gyermekét egyedül nevelő apának a gyermek hároméves koráig járt. Ez a kedvezmény a főiskolai és egyetemi hallgatókat is megillette. 1972-től, amikor az egészségügyi törvény kimondta a betegellátás alanyi jogon való biztosítását, a gyest sem kötötték társadalombiztosításhoz, annak meghatározott összegét alanyi jogon fizették. 1985-ben változás következett be, amikor a születési szabadságot követően a gyermek kétéves koráig a táppénznek megfelelő gyermekgondozási díjat (gyed) biztosították társadalombiztosítási alapon, míg a harmadik évben a meghatározott összegű gyest folyósítottak. A többszöri módosításokat egyesítette a társadalombiztosításról szóló 1975. évi II. tv., amely a társadalombiztosítást a szülés, a gyermekgondozás, az öregség, a betegség, a munkaképtelenség esetén járó anyagi ellátás biztosításában határozta meg. Ezt egészítette ki a terhességi és gyermekágyi , az anyaság és a temetési segély, valamint a családi pótlék, a nyugellátás és a baleseti ellátás. A törvény értelmében a társadalombiztosítás fedezésére a munkáltatók társadalombiztosítási járulékot (a fizetés 30%-át), a biztosítottak nyugdíjjárulékot (3%-ot, 1990-től 7%-ot) fizettek. Az anyasági, a terhességi, a gyermekágyi és a temetkezési segély meghatározott összeg volt, baleseti ellátás kifizetett összege pedig a sérülés vagy károsodás mértékétől függött.

Az 1990-es évek elején a társadalombiztosítás területén is alapvető változások következtek be: visszaállították a társadalombiztosítás önkormányzati rendszerét, megszüntették a betegellátás alanyi jogon történő biztosítását, ami érintette az anyasággal kapcsolatos és a gyermeknevelést segítő segélyezési rendszereket. Betegellátás csak tényleges munkaviszony, illetve a havi fizetésből levont járulékok (a kereset 44%-a, amelyből a munkaadó 34%-ot, a munkavállaló 10%-ot) befizetése után jár. A társadalombiztosítás fedezi a biztosított kórházi ellátását, kezelését, a háziorvosi rendszeren keresztül az orvosi ellátást, százalékos arányban téríti a gyógyszerellátását, a betegellátással kapcsolatos különböző költségeket. A munkaadótól, illetve a munkavállalótól befizetett járulék nagyságától függ a nyugdíj nagysága, amelynek kifizetését a társadalombiztosítás intézményrendszere fizeti. Az önkormányzati alapon működő rendszer 1991-ben lépett életbe. Az újonnan létrehozott Nyugdíj-biztosítási és Egészségbiztosítási Önkormányzat azonban nem rendelkezett olyan nagyságú vagyonnal, amely a zavartalan működését biztosította volna. Jelentős a be nem fizetett járulékok aránya, amit ugyan közadók módjára be lehetett hajtatni, de ezeknek az érvényesítését a gazdasági válság akadályozta. Ugyancsak gondot jelentett az állami támogatás csökkentése, illetve a működést biztosító vagyontárgyak (banki részesedések, részvények, ingatlanok stb.) visszatartása (1994–1995), az egészségügyet és a betegellátást érintő kormányzati megszigorítások, például a betegellátással kapcsolatos szűkítések (a fogorvosi ellátásnak csak az ingyenes foghúzásra való korlátozása), egyes szolgáltatások (mentőszállítás, némely vizsgálatok) térítési rendszerbe építése stb.

A társadalombiztosításból kiesők (tartós munkanélküliek, munkaviszonnyal nem rendelkezők stb.) vagy egyénileg kötöttek szerződést a társadalombiztosítás intézetével, vagy betegellátásuk költségeit – életveszély vagy súlyos megbetegedés {II-284.} esetén – az önkormányzatok szociális kiadásaiból fedezték. Ebből támogatták a gyermekgondozási segélyből vagy díjból kiesőket, akik nem rendelkeztek munkahellyel, illetve akik rendszeres szociális támogatást igényeltek. Új formát képezett a közgyógyellátás: e formába azok kerültek, akik nem rendelkeztek társadalombiztosítással, de krónikus betegségük rendszeres ellátást igényelt, illetve azok, akik a létminimum alatt éltek és meghatározott éves kereten belül kaphattak térítés nélkül gyógyszert, gyógyászati segédeszközt. 

 

http://www.enc.hu/1enciklopedia/aktualis/halapenz.htm:

Az orvosi hálapénz, görög-latin keverékszóval a paraszolvencia, a volt keleti blokk országaiban az egészségügyi ellátó rendszer jellemző betegsége. Magyarországon a múlt század ötvenes éveiben terjedt el, amikor a hatóságok hallgatólagosan tudomásul vették, hogy az egészségügyben dolgozók a paraszolvenciával egészítsék ki nyomorúságos fizetésüket. Mivel a jövedelmi viszonyok nem sokat változtak, a hálapénz szervesen és szívósan beépült az egészségügy finanszírozásába. Egyes becslések szerint 2003-ban 40 milliárd forint adózatlan jövedelem került az orvosok kisebb, privilegizált részének (nőgyógyászok, sebészek stb.) zsebébe. A rendszerváltás óta az egész­ségügy a költséges reformok hiányában válságba került. Állandósult a pénzszűke, a munkaerő-elvándorlás, hiánygazdálkodás. Gondok származtak a privatizációból, de annak hiányából is. Ebben a helyzetben az uni­ós csat­la­ko­zás közeledtével ismételt fellángolt a hálapénz-vita. Polt Péter legfőbb ügyész a probléma jogi szabályozásának érdekében állásfoglalást adott ki. A do­ku­men­tum szerint az orvosok ellen akkor lehet gazdasági vesztegetés gya­nú­já­val büntetőeljárást indítani, ha bebizonyítható, hogy előre kérték a hála­pénzt, és/vagy igazolható, hogy anyagi ellenszolgáltatás reményében szegték meg kötelességüket. A valódi megoldás, azaz az egészségügyi reformok kö­vet­ke­zetes végrehajtása – benne az orvosi fizetések rendezése – még várat magára.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!