Keresés

Részletes keresés

tbando Creative Commons License 2007-01-10 19:07:47 339

Úgy látom tökegyetértünk. Még azokban is amiken látszólag vitatkozunk. Mert ahogy a mostani válaszodban magyarázod az álláspontodat, el tudom fogadni. Mert kétségtelenül igaz, hogy az egyénbe vannak fajvédelmi viselkedési parancsok is  programozva, és kétségtelenül fontos az anyagi javak örökíthetősége is. Ha visszanézed, láthatod, hogy nem egészen ezeket az állitásokat opponáltam.

 

A többit illetően meg még ennyi kiegészítésre sincs szükség. 

A hozzászólás:
zividivi Creative Commons License 2007-01-10 11:31:05 338
Nem tudtam, hogy elment egy rész válasz, mert valami gubanc volt a kapcsolatban. Akkor folytatom.

//"...Az elsőből ugyan az anyagi javak átörökíthetőségét elhagynám, de a megszerzett tudásét semmiképp. .."//

Szerintem nem elhanyagolható az anyagi javak átörökölhetőségének fontossága sem, a szellemi öröklés mellett. Inkább arra helyezném a hangsúlyt, hogy egyéni és csoport szinten hol kellene meghúzni a határt. Mert csoportos öröklés is létezik mind a kultúrában, mind az anyagi javakban. A konzervatívizmusnak egyik alapja az átörökíthetőség. Az egyén élete korlátozott, a társadalomé elvileg korlátlan, s csupán attól függ, mennyi ideig képes megtartani az előd generációktól örökölt szellemi és természeti kincseit. De erről bővebben most nem tennék említést.

//"... Csak a te követelményeidet szem elött tartva (az utóbbiak nélkül), a racionális egyéni viselkedés a közösségi források leszívását preferálja a közösségi források létrehozása helyett. ..."//

Nem tanulmányt írtam, hanem rövidített formában közöltem ismereteimet, annak tudatában, hogy nem lehet mindenre egy ilyen fórumon részletesen és precízen kitérni.

Szóval, semmiféle követelményt nem állítottam. Megállapítottam, hogy az örökségnek, tradicíóknak sokkal nagyobb jelentősége van a társadalom életében, mint amennyit ma a politológusok elismernek belőle. És főleg NEM AZ UTÓBBIAK NÉLKÜL, hiszen éppen mindhárom közösségszervező erő együttes fontosságát bizonygatom egyfolytában.

De sejtem, mire akartál kitérni.

A racionális egyéni viselkedés valóban a közösségi források minél nagyobb igénybevételére irányul, de emellett kénytelen új forrásokat is létrehozni. Ahogyan egyénileg él a "leszívott" közösségi javakkal, már egymagában is egy új forrást jelent és csírája továbblépésnek, vagy ahogyan magad megfogalmaztad, a dinamikus együttműködésnek, iletve a szimbiózisnak.

Viszont a közösségi javakkal lehet élni és lehet visszaélni. Ha van visszacsatolás, a közösségnek megnő a választási lehetősége (gyarapodik a "kincstár"), ha a visszacsatolás megszűnik, a kincstár ki lett fosztva. Szükséges tovább magyarázni, vagy egyértelmű, mire utaltam?

(Sajnálom, megint be kell fejeznem, de most nem technikai okokból! Később visszatérek.)
Előzmény:
tbando Creative Commons License 2007-01-08 12:20:57 336
Zivi!

 

Kezdjük azzal amit írtál:

 

A biológiából jól ismert ön- és fajvédelem az emberre is kötelező. Ez alól kibújni senki sem képes. A humánszféra számára megadatott, hogy az életminőséget is akceptálja, de élet és életminőség között is prioritást kap az élet. Az életminőség csak akkor játszhat szerepet, ha az életet nem fenyegeti veszély.

Hát igen. Az élet él és élni akar. Ez bizony alaptörvény. A természet parancsa. De csak az egyénre vonatkozik. A fajra nem. Ha az egyén úgy van programozva, hogy a viselkedése fajt eredményez, akkor kialakul a faj, ellenkező esetben meg nem. Illetve, ha már kialakult, de a megváltozott körülmények miatt már nem adekvát az egyedek viselkedése, akkor a faj befejezte. A kutya sem fog sírni utána.

 

Fajok azonban vannak. Emberi közösségek is vannak. Ami azt jelenti, hogy mégiscsak kialakultak azok az egyéni viselkedési parancsok, amelyek ezek fennmaradását biztosítják. Melyek ezek? Vegyük az emberi közösségeket, és induljunk ki a „szentháromságodból”:

 

1,) A megszerzett tudás és anyagi javak átörökíthetősége.
2,) A szolidaritás.
3,) Az empátia.

Szerintem is mindhárom követelményre szükség van. Az elsőből ugyan az anyagi javak átörökíthetőségét elhagynám, de a megszerzett tudásét semmiképp. Ez utóbbit ugyanis, mint  konzervatizmust értelmezem, azaz mint a már biztos működőképesség ismeretét. A járt út biztonságát a járatlan kockázatával szemben. A másik kettő még ennyi értelmezést sem igényel. Mert magától értetődőek. De az alapvető dilemmánkat nem oldják meg. Ugyanis nem az a probléma, hogy e követelmények fontosságát bárki is kétségbe vonná (bár persze ilyenek is akadnak), hanem hogy az antitéziseikre is szükség van az egészséges társadalmakban. Csak a te követelményeidet szem elött tartva (az utóbbiak nélkül), a racionális egyéni viselkedés a közösségi források leszívását preferálja a közösségi források létrehozása helyett. Ez pedig a közösség életképtelenségéhez vezet, azaz kontraproduktív. E szempontot te is érinted a következő bekezdésedben, amikor azt írod, hogy :

 

„A három feltétel egymáshoz való viszonya azonban koronként és helyenként változhat, mégpedig az életkörülmények függvényében. Minél fejlettebb valamely társadalom, annál inkább előtérbe kerül az első pont szerepe, minél veszélyeztetettebb, annál inkább rászorul a szolidaritásra, a homogenitás mértéke pedig a társadalom empátiaigényét határozza meg.”

Most eltekintve attól, hogy az egymáshoz való viszonyuk szvsz indifferens, abban maximálisan egyetértünk, hogy a körülményektől függően az egyes követelményeid optimuma eltérő. Erre az optimumra kell beállni. Mégpedig úgy, hogy nincs mód  mesterségesen beállítani, mint mondjuk egy termosztátot. Hanem csak úgy, ha biztosítódik a közösségi és egyéni szempontok DINAMIKUS egymásra hathatósága. Ha a járt útról senki sem tér le, akkor nincs fejlődés (sem alkalmazkodás a változó körülményekhez), de ha egyesek állandóan új normákat kívánnak bevezetni, azzal frankón szétverhető a működőképesség. Ezért a társadalom megszabhatja, hogy mennyi devianciát tolerál, azon túl szankcionálhatja, sőt akár ki is vetheti magából a deviánsokat. De fordítva is igaz. Ha a társadalom nem tolerálja az újat, akkor az egyén kiléphet a közösségből (szarhat rá mi lesz vele, jogosan). Bármelyik tendencia is válik túlsúlyossá, egyre többen lesznek akiknek ez kényelmetlen, akiknek ez hátrányos, és ezért elmozdulnak a másik irányba. Ezzel megindul a közösség felbomlása. Amennyiben ez mindkét oldalnak káros, akkor az egészséges társadalmakban a túlsúlyossá vált tendencia lefékeződik. A rosszul működőkben erre nincs garancia. Hasonlóan mint a szervezetünkben. A sejtjeink folyamatos osztódásra vannak programozva, aminek mértékét a többi sejttől kapott információ szabályozza. Mármint az egészséges szervezetben. Ahol azonban ez a kontrol nem működik, ott a sejtek szaporodása rákos burjánzásba megy át, ami aztán felfalja a szervezetet.

 

A sikeres társadalmakban a fenti dinamika a másik 2 követelményednél is hasonlóan működik, így állítva be a szolidaritás és a versengés, illetve az empátia és az önérvényesítés végpontjai közötti optimumot. A lényeg tehát az ellentétes irányzatok dinamikus egymásra hathatósága. A természetben ez radikálisan oldódik meg.. Az Úr amikor megteremtette a világunkat ökoszisztémában gondolkodott. Az pedig rövid úton helyre teszi a nem jól reagáló populációkat pusztán azáltal, hogy a sikereseket díjazva hátrányba szorulnak a sikertelenek. Az emberi társadalmakban ez nem megy ilyen magától értetődően. Persze ne legyünk igazságtalanok magunkkal. Az Úrnak könnyű dolga van, neki mit se számít, ha a korrekciók 1-2 millió évig tartanak. Nekünk azonban nem ártana valami gyorsabb mechanizmus. Van-e ilyen egyáltalán?

 

Van bizony. És bizony közismert. Úgy hívják: demokrácia. A jól működő, gyorsan fejlődő közösségek sajátja. Minél fejlettebb formában valósul meg, annál inkább domesztikálja a természet ökoszisztéma modelljét. Ez úgy érhető el, ha a demokrácia-autokrácia tengelyen olyan döntéshozatali és visszacsatolási mechanizmus alakul ki, amelybe a közösség tagjai a közösségi léthez való hozzájárulásuk arányában kapcsolódhatnak be. Azon kell lennünk, hogy ez minél inkább így legyen.

 

Összegezve az elmondottakat: A prosperáló közösségekben mindhárom követelményednek jelen kell lenniük. De az ellentétpárjukkal dinamikus kölcsönhatásban. Ami

 

-  a ragaszkodás a beválthoz  ill. az újak kipróbálásának (konzervatizmus vs liberalizmus),

-. a szolidaritásnak és a versengésnek,

- valamint az empátiának és az önérvényesítésnek

 

a szimbiózisában valósul meg. Leghatékonyabban a demokrácia szabályai szerint. Anélkül meg elég keservesen.

 

 

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!