Kedves Pannon Hercgnő!
A kérdés megválaszolása bizonyos nehézségeket támaszt, ugyanis nem leszek képes itt röviden összefoglalni Ferdinand de Saussure Bevezetését.
Induljunk ki abből, hogy a nyelv önállóan létező jelenség, ebben a minőségében a természethez, illetve a társadalomhoz hasonlítható. Azaz úgy kutatható, mint a természet, vannak saját törvényei, melyeket meg lehet ismerni, van története, vannak működési szabályosságai. Azt a tudományágat, amelyik ezzel fogllkozik, deskriptív (azaz leíró) nyelvészedtnek nevezik.
Van azonban egy olyankomunikációs törekvés is, amelyik a szabályosságokat szabályokka akarja felváltani, azaz nem vizsgálni a nyelv öntörvényű viselkedését, hanem azt befolyásolni. Ez utóbbit preskriptív (azaz előíró) nyelvészetnek szokás nevezni.
Bár ezzel kapcsolatban nem teljes az egyetértés,
- de a nyelvet természeti-társadalmi jelenségként vizsgáló elméleti szakembereket szokás nyelvésznek nevezni (ez az öndefiniciójuk)
- a nyelvi viselkedés alakítására, szabályozására törekvő szakember (aki gyakran az öndefiniciója szerint ugyancsak nyelvész) a nyelvművelő.
Persze, a dolog másképp is meghatározható, mégpedig úgy, hogy a nyelvész a nyelvvel fogllkozik, a nyelvművlő pedig a nyelvhasználattal.
Saussure tételezése szerint a nyelv bizonyos relatív objektivitással rendelkezik, azaz bár függ egyes embercsoportoktól, mint entitástól, de nem függ az egyes ember szándékaitól, viselkedésétől.
A nyelvművelő célja az, hogy a fent említett (objektív) nyelv használatának módját szabályozza, azaz nem a nyelvvel foglalkozik, hanem a nyelvhasználóval. Természtesen, ennek is lehetnek tudományos vonzatai, például a nyelvoktatás módszertanával kapcsolatban.
Következésképpen ne higgy qligetinek, a nyelvészeknek nem minősítik mindenképpen haszontalannak a nyelvművelést, csak úgy tekintik, hogy ez nem nyelvészet. (Nota bene, Nádasdy Ádám, Kálmán László, akik eléggé szigorú nyelvészek, emellett kiváló nyelvművelők is. De sosem mondják azt, hogy valamilyen nyelvi megnyilvánulás bűn.)
|