Ingolák (Petromyzontidae)
A johannesburgi Witwatersand Egyetem és a Chicagói Egyetem kutatói egy devon időszaki ingola rendkívül jól megörződött maradványaira bukkantak, amely azt bizonyítja, hogy a mai ingolák valóságos élő kövületek, nem sokat változtak az elmúlt 360 millió évben. A lelet nemcsak az eddigi legrégebbi ilyen maradvány, hanem azt is bizonyítja, hogy az ingolák egy része legalább 360 millió éve parazita.
A régebben a körszájúak (Cyclostomata) osztályába sorolt ingolák ma önálló rendszertani "skatulyát", az ingola alakúak osztályát (Cephalospidimorphe) alkotják. Hosszú, orsó alakú (ezért gyakran tévesen orsóhalaknak is fordítják őket), hengeres testű, angolnára emlékeztető lények, többnyire élősködők, amelyek más halakhoz tapadva élik le életüket. A gerincesek 46 ezer ismert fajából egyedül a rendkívül primitív felépítésű ingolák és a nyálkáshalak tartoznak az állkapocsnélküli gerincesek (Agnatha) ősi csoportjába. Hazánk állkapocsnélküli faja, az alig 20 centiméternyi Dunai ingola (Eudontomyzon mariae) fokozottan védett, s a névadó folyó mellékvizeiben él.
Az ingoláknak nemcsak állkapcsuk nincs, de hiányzik náluk a páros mell és hasi úszó, sőt pikkelyeik sincsenek. Úgy tűnik, az elmúlt 360 millió évben az ingolák anatómiája szinte alig változott, mindössze egy kicsit hosszabbra nyúltak, de feltehetőleg a korai és sikeresnek bizonyult specializáció miatt a további fejlődésben megakadtak. A lelet megváltoztatja a mai ingolákról alkotott képet is. Azt bizonyítja, hogy ezek rendkívül ősi állapotban megrekedt, primitív, erősen specializálódott életmódú élőlények.
A korábban ismeretlen ősi fajt, a Priscomyzon riniensist 18 hónappal ezelőtt egy Rob Gess nevű kutató fedezte fel egy ősi tölcsértorkolatban, a dél-afrikai Grahamstown közelében. Az alig 5 centiméteres fosszília jellegzetes, kör alakú szája a testméretéhez viszonyítva aránytalanul nagyobb, mint a ma élő ingoláké, s benne 14 szarufog találhaó. A szívótölcsérszerű szájat egy porcgyűrű merevíti, s kívülről lágy, húsos ajak övezi. A száj egyúttal szívó és kapaszkodószerv, amellyel rátapaszthatja magát azokra a halakra, amelyeken élősködik. 
Mivel az ingoláknak nincsenek csontjaik vagy szilárdabb porcaik, nagyon kevés fosszília maradt fent tőlük, és azok is a lágy szervek lenyomatait őrzik. Éppen ezért hosszú, legalább 360 millió éves fejlődéstörténetük csak meglehetősen hézagosan ismert; ez a lelet az első, amely azt bizonyítja, hogy a mai ingolák morfológiája már ilyen régen, még a földtörténeti óidőben, a paleozoikumban kialakult.
Az idei év egyébként ebből a szempontból különösen szerencsésnek mondható, nyáron számoltak be kínai kutatók is arról, hogy igen ritka, a korai-kréta korból származó, mintegy 125 millió éves ingolafosszíliát találtak Belső-Mongóliában. A lelet a Jehol-biótából, egy ősi, édesvízű tóból illetve annak környékéről származik, ahol számos más élőlény maradványai is előkerültek.
A korábbi leletek szint kivétel nélkül csak oldalnézeti lenyomatokat őriztek meg, így nagyon keveset tártak fel a légző- és emésztőrendszerről. A mostani dél-afrikai lelet e szempontból is egyedülálló.
Az ingolák kapcsán további rejtély bámulatos túlélőképességük, ugyanis nehezen érthető, hogyan tudtak átvészelni négy nagy tömeges kihaléási időszakot, amelyekben az akkor élő fajok nagy része kipusztult.
Ma csaknem ötven ingolafajt ismernek, amelyek mérsékeltövi folyóvizekben vagy tengerek parti vizeiben élnek. Némelyek egész életüket édesvízben töltik, de nagy többségük anadrom, azaz édesvízben lerakott petéikből átalakulással fejlődnek ( a lárvaidőszak 1-5 évig is eltarthat), s a kifejlett állatok a tengerbe vándorolnak, ott néhány évig élnek, majd visszaindulnak szaporodni az édesvízbe.
Az ÉT legújabb számának cikke alapján. |