Keresés

Részletes keresés

Mad árka Creative Commons License 2006-11-18 18:01:42 58
A lárvákról jut eszembe az egyik kedvencem a víz alatti világból: az angolna (Anguilla anguilla) lárvája. Mondjuk a történet már korábbról indulva is nagyon érdekes, mivel katadróm fajok: édesvízben nőnek fel, viszont tengerben szaporodnak. No, az angolna a Sargasso-tengerbe jár szaporodni (azt hiszem, ez a világ legkékebb tengere, de ez megerősítésért kiált), s ott 100-200 méter mélyen ívik.

Aztán pár hónappal később megjelennek a lándzsa alakú lárvák, amelyek viszont annyira nem hasonlítanak az angolnákra, hogy régen külön fajként írták le. :-)

Kíváncsiságból beütöttem a lárva "nevét", ekkor adott ki egy igen jó magyar nyelvű oldalt, egy sor érdekességet olvashattok itt: Angolna


"A fûzfalevél alakú lárvák (amelyek a kifejlett angolnáktól megjelenésükben olyannyira eltérõek, hogy egykor önálló fajként, Leptocephalus brevirostris néven kerültek leírásra) kb. 27 hónap alatt érik el a kontinentális padozatot (1000 m-es tenger mélység), ahol a passzív vándorlás véget ér és megkezdõdik átalakulásuk üvegangolnává. A kb. 1 évig tartó átalakulás során eltûnnek a jellegzetes ragadozó fogak, jelentõsen csökken a testhosszúság (58. ábra) és kifejlõdik az aktív mozgást szolgáló úszóhólyag. Az átalakulás befejeztével több "hullámban" jelennek meg a folyók torkolatvidékén. Az óceán közelében nagyobb, a beltengereknél már kisebb termetûek a nem táplálkozó, folyókba beúszó angolnák.

A még áttetszõ testû angolnák a fényre igen érzékenyek. Az édesvízi életmódra történõ fokozatos áttéréssel párhuzamosan színesednek, pigmentálódnak. A pigmentfoltok elõbb a testvégeken jelennek meg, majd az egész testet beborítják. A fényérzékeny angolnák csak éjszaka, a pigmentálódottak már nappal is nagy tömegben vándorolnak, követve a folyók partját.

Az angolnaivadék egy része a félsós tengeröblökben marad, onnan csak egy-két évvel késõbb vándorol tovább, vagy egész életét ott tölti. Általános nézetként terjedt el, hogy az utóbbiak többségükben kisebb termetû és lassúbb növekedésû hím példányok. Ennek ellenére sok helyütt ezeket használják az édesvizek népesítésére."


Folytatás, eleje-vége a linken.
A hozzászólás:
Mad árka Creative Commons License 2006-11-18 17:51:53 57
Kedves emlékek: belőlük szigorlatoztam állatrendszertanból. Akkor a fejemet fogtam, mivel a halszerűeket ismerem talán a legkevésbé az összes állat közül. Egyébként az emberek java halnak tartja az ingolákat, pedig nem azok (néhány könyvben továbbra is egybepakolják őket, úgyhogy nem két év lesz, mire kikerülnek a most épp téves köztudatból). S mondjuk olyan rendszertani kategória sincsen, mint "hal".

Amúgy Magyarországnak két ingolája is van, a cikkben is említett dunai ingola (Eudontomyzon mariae) és a tiszai ingola (Eudontomyzon danfordi). Valamikor a '80-as évek végén bizonyították be, hogy Magyarországon kizárólag a Tisza és a mellékfolyói adják az elterjedési területét. Mivel kizárólag szennyezésektől mentes vizekben él, így mostanában biztos nem érezte jól magát... A tiszai ingola kifejlett formájában élősködő, ha látjuk, jó eséllyel egy halon csüng és szívogatja a vérét, rágcsálja a húsát. S még egy érdeksség: a lárvája 4-5 évig fejlődik.

A dunai ingola szerencsére kevésbé érzékeny faj. Az ő lárvája 3-4 évig fejlődik, ősszel átalakul kifejlett ingolává, innentől kezdve pedig nem táplálkozik (tehát nem is tekinthető élősködőnek, mint a tiszai rokona). Majd az ívás után elpusztulnak, éppen ezért inkább lárva alakban találkozhatunk vele - ez pedig nem könnyű.
Előzmény:
eguzki Creative Commons License 2006-11-09 16:18:58 56

Ingolák (Petromyzontidae)

 

A johannesburgi Witwatersand Egyetem és a Chicagói Egyetem kutatói egy devon időszaki ingola rendkívül jól megörződött maradványaira bukkantak, amely azt bizonyítja, hogy a mai ingolák valóságos élő kövületek, nem sokat változtak az elmúlt 360 millió évben. A lelet nemcsak az eddigi legrégebbi ilyen maradvány, hanem azt is bizonyítja, hogy az ingolák egy része legalább 360 millió éve parazita.

 

A régebben a körszájúak (Cyclostomata) osztályába sorolt ingolák ma önálló rendszertani "skatulyát", az ingola alakúak osztályát (Cephalospidimorphe) alkotják. Hosszú, orsó alakú (ezért gyakran tévesen orsóhalaknak is fordítják őket), hengeres testű, angolnára emlékeztető lények, többnyire élősködők, amelyek más halakhoz tapadva élik le életüket. A gerincesek 46 ezer ismert fajából egyedül a rendkívül primitív felépítésű ingolák és a nyálkáshalak tartoznak az állkapocsnélküli gerincesek (Agnatha) ősi csoportjába. Hazánk állkapocsnélküli faja, az alig 20 centiméternyi Dunai ingola (Eudontomyzon mariae) fokozottan védett, s a névadó folyó mellékvizeiben él.

 

Az ingoláknak nemcsak állkapcsuk nincs, de hiányzik náluk a páros mell és hasi úszó, sőt pikkelyeik sincsenek. Úgy tűnik, az elmúlt 360 millió évben az ingolák anatómiája szinte alig változott, mindössze egy kicsit hosszabbra nyúltak, de feltehetőleg a korai és sikeresnek bizonyult specializáció miatt a további fejlődésben megakadtak. A lelet megváltoztatja a mai ingolákról alkotott képet is. Azt bizonyítja, hogy ezek rendkívül ősi állapotban megrekedt, primitív, erősen specializálódott életmódú élőlények.

 

A korábban ismeretlen ősi fajt, a Priscomyzon riniensist 18 hónappal ezelőtt egy Rob Gess nevű kutató fedezte fel egy ősi tölcsértorkolatban, a dél-afrikai Grahamstown közelében. Az alig 5 centiméteres fosszília jellegzetes, kör alakú szája a testméretéhez viszonyítva aránytalanul nagyobb, mint a ma élő ingoláké, s benne 14 szarufog találhaó. A szívótölcsérszerű szájat egy porcgyűrű merevíti, s kívülről lágy, húsos ajak övezi. A száj egyúttal szívó és kapaszkodószerv, amellyel rátapaszthatja magát azokra a halakra, amelyeken élősködik.

 

Mivel az ingoláknak nincsenek csontjaik vagy szilárdabb porcaik, nagyon kevés fosszília maradt fent tőlük, és azok is a lágy szervek lenyomatait őrzik. Éppen ezért hosszú, legalább 360 millió éves fejlődéstörténetük csak meglehetősen hézagosan ismert; ez a lelet az első, amely azt bizonyítja, hogy a mai ingolák morfológiája már ilyen régen, még a földtörténeti óidőben, a paleozoikumban kialakult.

Az idei év egyébként ebből a szempontból különösen szerencsésnek mondható, nyáron számoltak be kínai kutatók is arról, hogy igen ritka, a korai-kréta korból származó, mintegy 125 millió éves ingolafosszíliát találtak Belső-Mongóliában. A lelet a Jehol-biótából, egy ősi, édesvízű tóból illetve annak környékéről származik, ahol számos más élőlény maradványai is előkerültek.

A korábbi leletek szint kivétel nélkül csak oldalnézeti lenyomatokat őriztek meg, így nagyon keveset tártak fel a légző- és emésztőrendszerről. A mostani dél-afrikai lelet e szempontból is egyedülálló.

 

Az ingolák kapcsán további rejtély bámulatos túlélőképességük, ugyanis nehezen érthető, hogyan tudtak átvészelni négy nagy tömeges kihaléási időszakot, amelyekben az akkor élő fajok nagy része kipusztult.

 

Ma csaknem ötven ingolafajt ismernek, amelyek mérsékeltövi folyóvizekben vagy tengerek parti vizeiben élnek. Némelyek egész életüket édesvízben töltik, de nagy többségük anadrom, azaz édesvízben lerakott petéikből átalakulással fejlődnek ( a lárvaidőszak 1-5 évig is eltarthat), s a kifejlett állatok a tengerbe vándorolnak, ott néhány évig élnek, majd visszaindulnak szaporodni az édesvízbe.

 

Az ÉT legújabb számának cikke alapján.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!