|
|
A hozzászólás:
 |
Szilva2
 2006-08-13 21:38:15
|
153
|
Nálunk is sajnos az volt, hogy mikor előjöttek a dühkitörések, akkor egyre sűrűbbek lettek. Azt reméltük, hogy egyszer csak elmúlik, de nem így lett, hanem egyre durvább lett. Aztán bekerült egy otthonba, és ott is panaszkodtak az ápolók a durvasága miatt. Amikor végre ez elmúlt, akkor meg már nagyon beget volt, teljesen leépült fizikálisan is, meg szellemileg is.
Egyébként...
Tudom, hogy nem kéne mindent elhinni, amit a tévében lát az ember, de azért sokszor van alapja. Azt mondták egyszer egy a Vészhelyzetet bemutató műsorban, hogy az életből veszik a betegségeket, és természetesen más nevekkel és szitukkal ábrázolják. Na most... Épp az előző évadot néztük a párommal, mikor egy altzheimeres beteg volt soron az egyik epizódban, akit elég "fiatalon" ért el ez a kór. Ez alatt a "fiatal" alatt az 50-60 éves korosztályt kell érteni. Ott felhívták a rokonság figyelmét, hogy ez nem egyészen az Altzheimer, csak olyasmi, és mivel későn kaptuk fel a fejünket, már mást rebegtek. Szóval egyből ráismertünk szegény anyósomra, ahogy a betegséget leírták. Korán jön, nem lassaú, hanem gyors lefolyású, "butulásos" tünetek és rendkívüli durvasággal jár együtt.
Nem biztos, hogy van ebben valami, hiszen egy filmről van szó, de azért mi felkaptuk a fejünket. Nekünk az orvosok csak a kezüket tárták eleinte (igazából nem pont nekünk, hanem a sógoroméknak, de ez a lényegen nem változtat), és lazán közölték a diagnózist. Mi meg csak álltunk, és csodálkoztunk, hogy úgy tudjuk, ez a betegség nem ezt a korosztályt támadja, hanem a 70-80 körülieket. Végül is nekünk mindegy már sajnos. |
|
Előzmény:
 |
|
ekiri
2006-08-06 14:50:03
|
151
|
Sziasztok! Két év telt el az elso bejegyzésem óta. Sok dolog változott. Tortént jó is, rossz is. Tanácstalan vagyok ismét, a segítségeteket kérném.
Anyukám 60 éves, de sajnos a betegség már 8 éve jelen van az életében, életünkben. Még a közép stádiumban van, "egyedül" lakik, ellátja még magát, de persze csak nagyon sok segítséggel! Az öcsém otthon lakik, de a munkája miatt eltérő időszakokban (hosszabb-rövidebb) van otthon. Én minden hétvégén rohanok haza. Főzök, mosok, pakolok, irányítom anyát. Szeretne segíteni, próbálom is bevonni mindenbe, de sajnos nehezen mennek mar a dolgok. Mivel mostanában ismét egy fokkal romlott az állapota, Keresnünk kellett valakit, aki vele lenne napközben. Igazából egy "társalkodót" kerestünk, akivel beszélgethetne, sétálhatna. Egyedül nem szívesen engedjük el. A szomszéd nénihez átjár, de van, hogy egy hétig ki sem jön a házból. Már újságot sem olvas, nem fejt rejtvényt. Csak a tévét nézi... Az összes reklámot, műsort betéve fújja, mindent kommentál, viszont néha elég ijesztő képzelgései is vannak (kijöttek a tévéből, itt voltak a szobában, stb.). Próbáltam felkészíteni anyát az új helyzetre, de közölte, neki nem kell senki, ő mindent tud, egyedül is megvan, NEM KELL NEKI SENKI ÉS SEMMI... Nem tudtam mit lépjek, de mégis úgy döntöttem, hogy elhívom a nénit egy kis ismerkedésre. Na, innentől datálódik a már 3 hete tartó kálvária...
A néni eljött, anyukám tüntetőleg kiment a szobából, rá sem nézett, az orra alatt mormogott. Miután elment, bőgő rohamott kapott. Mondtam neki, hoigy csak segíteni akarunk, nem marad nálunk, csak egy-egy órára jön el naponta. Sétálnának, beszélgetnének, stb. Úgy látszott megnyugodott, megértette. Éjfél körül viszont arra keltünk, hogy üvölt és toporzékol a konyhában, hogy mi el akarjuk őt cserélni egy öregasszonyra, hogy be akarjuk vinni egy otthonba... Soha nem volt szó ilyenről, nem tudjuk hogy jött ez. Nyugtatóval bírtuk csak lecsitítani. A nénit lemondtam, nem jön. Megkértük anyukám testvérét, aki egyedül él, rokkantnyugdíjas, hogy jöjjön el hozzánk, legyen ő anyával egy kicsit. Kipróbáljuk, működne-e a dolog. A kiborulás óta naponta sírógörcs jön rá. Gyűlöl engem, az öcsémet, mindenkit (ezt mondja is) Ő jó anya volt és mi meg rosszat akarunk neki, el akarjuk cserélni, elvitetni őt...
Nehezen viseljuk ezt az új állapotot. Tanácstalanok vagyunk. Beszéltem az orvosával, aki egy brutális gyógyszert írt fel neki. Nem merem beadni (nem akarom leszedálni), de néha már azon vagyok. Már nem tudom mit csináljak. Próbálom megbeszélni vele a dolgot újra és újra, nem érti vagy nem akarja megérteni. Semmi nem jó. A testvére sem jó már. Minden idegesíti, bármit csinál... Pedig ez lett volna az utolsó reményünk, hogy talán egy családtagot könnyebben elfogad. Soha nem volt agresszív, rosszindulatú. Most teljesen megváltozott. Tudom, hogy a betegséggel sok minden együttjár, de ekkora személyiségtorzulásra nem gondoltam soha. Valaki járt már hasonló cipőben? Ötlet, javaslat? Köszönettel várok minden hozzászólást! |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
