Keresés

Theophanész:

„Komentiolosz pedig Ankhialoszhoz jött, és megosztva hadseregét, a kiváló katonáktól elválasztotta a kevésbé jó hírnek örvendőket. A kevésbé használható haderőt, negyvenezer főt a sáncok őrzésére rendelte; a hatezer főnyi válogatott sereget magához véve kétezret Kasztosznak, másik kettőt Martinosznak adott át, kétezret pedig magának tartva, a barbárok ellen vonult. Kasztosz Zaldapához és a Haimoszba ment, elővigyázatlan barbárokra talált, és sokat elpusztított. Sok hadifoglyot kerítve hatalmába, egy testőrének adta át azokat őrzésre. Martinosz Tomi város környékéra jutott, váratlanul csapott a kagánra, és haderejéből sokakat megsemmisített úgy, hogy az maga futásban keresett menedéket. Martinosz fényes győzelmet szerezve a fővezérhez indult vissza oda, ahol az híradása szerint várta volna őket. Ám Komentioloszt félelem kerítette hatalmába, s Markianopoliszba vonult vissza. Az alvezérek nem találva őt, saját hadseregeiket vonták össze, és a Haimon szorosainál ütöttek tábort. Martinosz, látva, hogy a kagán átkel a folyón, a fővezérhez ment vissza. Kasztosz viszont áthatolva a folyón és megközelítve az avarok elővédjeit, felülkerekedett a harcban. Valami baljós szellem sugalmazására sem tért azonban vissza a fővezérhez. A következő napon a kagán hatalmába kerítve az átjáróhelyeket, elzárta őt. Köröskörül szétszakadozott a hadinép, és ki-ki, ahogy bírta erővel, menekült a fák között. Egyesek a reájuk vadászó barbárok kezébe kerültek, és jelezték, hogy hol rejtőzött el Kasztosz; ezt élve fogták el, körülugrálták, és örvendeztek neki. A kagán délnek véve útját Trákia ellen vonult, és a Hosszú Falhoz nyomult. A Hairnosz erdőségeiben rejtőző Komontiolosz meg kijött Martinosszal együtt, teljesen felkészületlenül érte a kagánt., mert a barbárok tömege köröskörül szétáradt Trákiában, s az első éjszakai őrség időpontjában vonult ellene. Vállalkozásának nagy sikere lett volna, ha valami véletlen meg nem hiúsítja kezdeményezését. Egy málhásállat lefordította terhét, s erre egy másik ember odaszólt hazai nyelvén az állat gazdájának: »torna, torna, frator« [»fordulj meg, fordulj meg, testvér«]. Az öszvér tulajdonosa nem hallotta meg a hangot, meghallották viszont a hadinépek, s azt gondolva, hogy az ellenség a nyakukon van, futásnak eredtek, közben erős hangon kiáltozva: »torna, torna«. Nagy félelem fogta el a kagánt is, és vad futásba kezdett. Sajátos látvány volt, ahogy a rómaiak és az avarok rnenekülnek egymás elől, bár senki sem üldözi őket. A kagán magához véve haderőit, Appiaria városát fogta ostrom alá. Ott érve Buszaszt, a város mérnökét, készült megölni őt. Buszasz kérlelte, hogy elegendő pénzt juttat neki, amennyiben nagylelkűen meghagyja életét. Az avarok megkötözve a város közelében állították fel. Ő pedig kérte a város lakóit, hogy váltsák ki; elmondotta, mennyit törte magát a város érdekében. Ám egy polgár rábeszélte a tömeget, hogy ne tegye meg ezt. A hír szerint viszonya volt Buszasz feleségével. Miután így semmire sem bocsülték Buszaszt, az megígérte a kagánnak, hogy kezére adja a várost. Ostromgépet szerkesztett, amelyet kosnak neveznek, s így vette be a várost. A barbárok megtanulva ezt a technikai eljárást, igen sok várost szolgaságra juttattak, igen sok hadifogollyal tértek haza. A bizánciak, meghallva, hogy Kasztosz a barbárok hadifoglya lett, nagy szidalmakat szórtak Maurikioszra, és nyíltan káromolták őt.”

Szádeczky-Kardoss:

„A két szónoki beszéd, amelyet az itt idézett Theophylaktos-passzus tartalmaz, a történetíró leleménye. Minthogy azonban Simokattés többet tudott a Maurikios korabeli viszonyokról, az általa szerkesztett és hősei szájába adott beszédben rejtőzhet olyan részlet, amely az avar–bizánci háborúban kialakult szituációról (esetleg az előzményekről) burkoltan tájékoztat. Ezért nem láttuk megengedhetőnek a két fiktív szónoklat teljes kihagyását forrás-összeállításunkból ...A nyakatekerten retorikus fogalmazás a két szónoki beszédben is eredményez homályos részleteket; ott azonban történeti szempontból nézve nemigen bír jelentőséggel, hogyha az értelmet nem mindig tudjuk egzakt bizonyossággal megragadni. A szónoklatokon kívül különösen két mondat akad, amelynek az általunk adott interpretációja bizonytalan; ezek: II, 10 vége felé »Az igazság az volt, hogy az ötödik napon a dezertáló avaroktól is távozott«, és II, 11 elején »nem ment el Kastoshoz és Martinoshoz, hogy a barbárok tömegének a hátába húzódjon és diadalmasan megütközzön« ...alapos okunk van azt hinni, hogy a theophylaktosi manierista stilizálás eltévelyedése és nem szövegromlás a legtöbb homályosság okozója. Busasról l. Kollautz: Byzantinobulgarica 8 (1980), 245.”

Szádeczky-Kardoss:

„A remélt sikertől elesve tátogó farkas képe szólásmondásszerű már az attikai ókomédiában. – A hadiszerencse forgandóságára Homéros Íliasának VI, 339. sora utal.”

Szádeczky-Kardoss:

„Ami a számos váratlan fordulatot felmutató és Theophylaktos elbeszélésében nem egy ponton homályos hadi események földrajzára vonatkozik, a következőket mondhatjuk. Anchialos: 1. IV 1. táj. Az »úgynevezett tábori erődítést« V. Besevliev Prokopios (De aedif. IV, 11) Phossaton (latinul Fossatum ’Árkolt-sáncolt erődítés’) helynevével véli kapcsolatba hozhatónak, és a Markianupolis–Anchialos útvonal egy állomását gyanítja benne. – Zaldapa: 1. N 1. táj. - Haimos (Haemus) a Balkán hegység görög-latin neve. – Tomi(s) ma Constanta, Tomi(s) vidéki mocsárról szól fordításunk. Persze a görög eredeti limné szava általában állóvizet jelöl, így átültetése »tó« vagy hasonló is lehetne. A mai román tengerpart mentén sorakozó tavacskák (Tasau, Siutghiol, Agigea, Teohirghiol, Tatlageac) valamelyikére kell gondolnunk ebben az összefüggésben. Közülük Siutghiol fekszik közvetlenül Constanta mellett. – Marcianopolis (Markianupolis): 1. IV 1. táj. – Sabulente Kanali(o)n feltehetőleg (?) a mai Poroi (régibb nevén Beiköi) falu és környéke. Poroi helyén lehetett (?) a hegyi út (latinul canalis = keskeny átjáró) állomása. – Sebulente Kanali(o)n táján folyóról szól Theophylaktos, de nem nevezi néven; ez hihetőleg (?) a két folyóágból egyesült Kamcija (antik nevén Panys[s]os) folyó. Az út talán (?) Kalimah falunál vitt át a vízen, ott, ahova a Tabula Peutingeniara Panisso állomása képzelendő (Penassa: 1. IV 1, táj.). A Theophylaktos elbeszélésében szereplő fahíd állhatott itt. A görög eredeti lithiné diabasis (szó szerint »kö[ves]átjárás«) kifejezését Besevliev kőhíddal fordítja. Magam inkább gondolnék sziklás (kőbe vágott) hegy átjáróra, amely a folyó gázlójához csatlakozott (talán ott, ahol a Kamcija két, a még nem egyesült s így a kisebb vízhozamú medrei híd nélkül is átjárhatók lehettek). Ezt az interpretációt támogatja Theophyl. Sim. VI, 6, 1 textusa azzal, hogy Sabulente Kanali(o)n közelében olyan »diabasis«-okat említ, amelyek hidra semmiképpen sem magyarázhatók. Az én értelmezésem mellett szól az az ige is, amely a »lithiné diabasis« felderítésére küldött Kastos folyóátkelését jelöli Theophylaktos elbeszélésében (hypesbainó), s amely a vízbe való belegázolás értelmét létezik hordozni (emendálására pedig nincs kellő indok). – Sabulente Kanali(o)n kies tájának leírását Theophylaktos Aelianus (Varia historia III, 1) mintájára adja, aki a Tempé völgyét jellemzi ugyanilyen módon, sokszor a amazokkal a szavakkal, mondatokkal. – Trákia-Thracia: 1. IV 1. táj. – Mesémbria a mai Nes(s)ebar (Nesseber). – Mesémbria mellett az »erődített helyek« ott lehettek (?), ahol a Balkán-hegység lánca egészen a tengerpartig ér, ma Ozbor a hely neve, az antik úton Templum Iovis állomás feküdt itt. Miután a Marcianupolis–Anchialos utat a bizánci fősereg a hágóknál elállta a kagán előtt, a nomád fejedelem végül is az Odéssos (Várna)–Anchialos (Pomorie ~ Burgas) tengerparti közlekedési vonalon tört át délre, s ezzel megkerülte Komentiolosnak a belföldi hegyszorosoknál őrködő hadát. – Hosszú Fal(ak): 1. IV 1. táj. – Kalbomuntis (? Calvi Montos ’Kopasz hegyek’) talán (?) a Balkán hegység Aitos elnevezésű nyúlványára magyarázható, amelynek a vidékén a Kablekovo (régi nevén Dautli) falunál levő antik maradványokban gyanítja az egykori helység nyomát felismerhetni Besevliev. Kérdés, valóban ebbe az összefüggésbe tartozik-e a Prokopios (De aedif. IV, 11 ) említette Gemeilomuntes ’Ikerhegyek’ helynév, amelyet az Aitos keleti szélén fekvő két csúcsú Bibernával vél azonosíthatónak a bolgár tudós. – Libidurgos (C. de Boor szerint Libidurgon) Besevliev legújabb feltételezése értelmében disszimilációval a Libiburgos (’Livius-erőd’) elnevezésre megy vissza, és a feliratos híradás szerint Antoninus Pius által Trákia védelmére építtetett burgusok egyike lehetett (?) ...– Antiké: 1. IV I. táj. – Appiareia (latinul Appiaria), ma Rjahovo. Ennek a Dunánál fekvő erődített helynek az elfoglalása valójában nem tartozhatott a kagán éppen szóban forgó trákiai hadjáratához, csak Theophylaktos ügyetlen fogalmazása (vagy szövegének romlottsága?) kelti azt a látszatot, mintha a két haditevékenység időbelileg egy folyamat etapjait képezte volna. Igazában nem az időrend, hanem egy gondolati asszociáció vezethetett Theophylaktos anyagcsoportosításához. Egyfelől tény volt, hogy a nomád fejedelem trákiai kalandozása során erődített városokat próbált bevenni. Másfelől a szerző tudta vagy tudni vélte, hogy az appiariai Busastól eltanult bizánci ostromfogások, illetve -szerkezetek ismerete bátorította a kagánt ostromműveletek vállalására. Így kerülhetett a trákiai hadjárat történetébe kitérésként Appiaria (nyilvánvalóan más időpontban lefolyt) ostromának a leírása. – Beroé több kelet-római város neve. Közülük itt a Stara Zagora elődjének tekinthető antik helyről van szó. – Diocletianopolis (Diokletianupolis) Besevliev vélekedése szerint a mai Hisarija elődje, míg Honigmann korábban Cirpan közelébe képzelte a helyet. – Philippopolis (másik régi nevén Pulpudeva) ma Plovdiv. – Adrianupolis (Hadrianopolis): 1. IV I. táj. ”

Szádeczky-Kardoss:

„Kérdés, vajon lóannés Mystakon fővezéri kinevezése annyit jelent-e historikusunk elbeszélésében, hogy egy új háborús év kezdődik. Ha esetleg (?) így állna a dolog, akkor az eseménysor vége már 588-ba (vagy 589-be) nyúlik át.”

Theophülaktosz Szimokatta (II, 17):

„Az ellenséges haderő körülzárta Diocletianopolist is, ám a város a leghatározottabban ellenállt, és magabiztosan reteszelte el a támadás útját; katapultákat állított fel a falakon s más védőeszközöket úgy, hogy a barbárok számára megközelíthetetlenné vált, és nem bocsátkozhattak kézi tusába. Bosszúsan távozott a kagán, mert úgy járt, mint a farkas a szólásmondás szerint: lesett hiú remények után. Tüstént átvonult Philippopolisz alá, és körbejárva a várost, erőfeszítést tett annak elfoglalására. Ám a város lakói bátran ellenálltak, és sokakat megsebesítettek a falakról és a mellvédekről, úgyhogy a kagán váltságdíj nélkül abbahagyta az ostromot, s dicsérte, amiért bátorságukkal biztosították bántatlanságukat. Hajnalban aztán az Antiké elnevezésű terület erdőin áthaladva Adrianupoliszt támadta meg, harciasan csapott a városra, ám a városbeliek is erőteljesen ellenálltak. A bizánciak körében mindenfelé hangzott a hír, hogy Kasztosz és Anszimuth fogságba esett, s zűrzavaros szóbeszéd hömpölygött városszerte. A tömegből bizonyos értelmetlen és fecsegő férfiak, akiknek szerencséjét senki sem irigyelte, gondolkodásmódját nemigen követte, nyíltan ócsárolták az uralkodót, gyalázkodó dalokat költöttek ellene, gúnyosan énekelve hurcolták meg baljóslatú uralmát: nem balszerencséjének, hanem esztelenségének tudták be a sikertelenséget. Ám gyalázkodásuk nem szült indulatot az uralkodóban; a lelke nem fogott haragot, nem lobbant fel benne az indulat lángja. Kasztoszt az ellenség nagyon bőkezű váltságdíj megfizetése után visszaadta, amint ezt idősebb kortársainktól hallhatjuk és bizton elhihetjük. A császár minden gondolatát az ellenséggel szembeni helytállásnak szentelte, és az eddigieknél nagyobb felszereléssel készült az ellenség ellen. Ióannészt, akit legtöbben Müsztakónnak szoktak nevezni, állította a fővezéri posztra, alvezéréül pedig Droktónt nevezte ki, és rá egy külön kisegítő hadtestet bízott. Ez a férfi langobard nemzetiségű volt, igen erős fizikumú, s a háborúban igen energikus. Miután Adrianupolisz környékére érkeztek, a barbárokat az ostrom abbahagyására kényszerítették, és a második napon be is fejeződött a háború. A rómaiak a barbárokkal harcba keveredve győzelmet arattak, és a maguk oldalára billentették a csata sorsát. Az ellenséget Droktón, az alvezér rátermettsége küzdötte le. Színlelt futás következtében az ellenségnek úgy tűnt, hogy az ő [Droktón] szárnya hátat fordított a harcban, miután a római sereg megijedt az ellenféltől. Aztán azonban éppen ellenkezőleg, ő kezdett üldözésbe, és a barbárok hátába kerülve elpusztította, akivel csak találkozott. Így a déli órákban visszavonulásba fogtak az avarok, ki erre, ki arra szóródott szét, erőltetett futásba sodródtak, amerre a véletlen hozta. A hadvezér mégsem üldözte az ellenséget. Bölcsen mértéket tartott ugyanis szerencséje ellenében, s – mint helyénvaló is – óvatos volt ereje csúcspontján. A jó sors ugyanis forgandó és megbízhatatlan, s a győzelem felváltva szegődik hol ehhez, hol ahhoz a férfihoz, hogy Homérosz írásaiból is fejtegetéseimbe illesszek valamit.”

Theophülaktosz Szimokatta (II, 18):

„Volt egy katona, s neve Buszasz, derék férfi a csatasorban és a fáradalmakat legkiválóbban álló; más bajtársaival együtt kitűnt erényei miatt, amazokat megelőzve vállalta mindig a veszedelmet, valahányszor meghallotta az ütközetre hívó harci kürt szavát. Ez ekkor éppen azon az őrhelyen lakott. Buszasz egyszer kilovagolt az őrhely közelében fekvő rétekre, majd valamivel, távolabbra is kiterjesztette útját, hogy sikeresebben vadásszon. Buszaszt elfogták a barbárok, a vadász került így csapdába. Miután hatalmukba kerítették, azzal fenyegették meg, hogy dárdával esnek neki. Ő viszont kérte, ne tegyék ezt, inkább váltságdíjért adják cserébe életét. Hiszen nem válik hasznára a barbároknak, hu Buszasz meghal, ők pedig figyelmen kívül hagyják a kínálkozó ragyogó ajándékokat. A barbárok elfogadták az ajánlatot, és nem utasították el az alkut. Foglyukat az őrhelyhez vitték, s hírül adták az erődbelieknek, hogy szemük láttára koncolják fel Buszaszt, ha ajándékuk jóindulata útján nem bizonyítják személyének szóló megbecsülésüket. Buszasz maga is könyörgött, hogy a rómaiak ne nézzék tétlenül, míg ő a két sereg közötti senki földjén mintegy élet és halál mérlegén lebeg: kérte, vessék az ő érdekében a mérleg serpenyőjébe viszonzásul hálájuk jeleit, s kiáltva könnyek közt sorolta el érdemeit, amelyeket a rómaiakért való legnagyobb veszedelmek vállalása által szerzett. Hirtelenében felsorolta kemény küzdelmeit, megmutatta a harcok nyomait teste sebhelyein, így mintegy a tusák szemmel látható jeleit tüntetve fel, az ellenséges fegyverek csapásainak bélyegeit világosan feltárta, s mindent összevetve elviselt szenvedéseire való hivatkozással kérte azokat, akik érdekében annyit fáradozott, hogy jelen szenvedésének a megszüntetését nyerje el tőlük viszonzásul. Azok azonban húzódoztak, mert egy férfi megvesztegette őket, aki a gúnyos szóbeszéd szerint lopott gyönyöröket élvezni Buszasz feleségével járt össze. Így a barbár küldötteket sértő elutasítással küldték vissza. Ezzel még nagyobb veszedelembe kerülve Buszasz kérlelni kezdte a barbár csapatot, hogy halála egy kis halasztást nyerjen, haladék áraként megígérte, hogy az őrhelyet a barbárok kezére juttatja. Úgy vélte ugyanis, hogy először a köteles háláról megfeledkezőknek kell bűnhődniük, és az embertelenségnek kell a csapásban részesülnie, hadd forduljon a gonoszság először önmaga ellen. Miután így az ellenség nagyobb hordereje méretet kapott, kegyesebbé, emberiesebbé vált, esküvel erősítette, hogy Buszasz életét megkíméli, nem öli meg őt, s a természetes halálnak ad szabad kezet, ha az majd egykor a testét összetartó kötelékeket szétszakítani kívánja, nem fogja kitervelt természetellenes halálnemmel sújtani őt, ha megállapodásukat tényleg teljesíti. Buszasz ekkor megtanította az avarokat egyféle ostromgépezetet ácsolni, mert azok egészen addig még járatlanok voltak ilyenszerű eszközök előállításában, és készített egy kőhajító városvívó szerkezetet. Nem sokkal később az őrhely romba dőlve elesett, s Buszasz drága árat fizettetett a rómaiakkal az embertelenségért, s ugyanakkor félelmetes ostromtechnikára tanította meg a barbárokat. Az ellenség ugyanis attól fogva sok római várost kényszerített fáradság nélkül a maga oldalára, mintául használva az eredeti elmés szerkezetet. Beroéra is lecsapott a sereg, de ott hiába vesztegette idejét, hiába vállalt nagy harci fáradalmakat, végül nem koronázta siker erőfeszítéseit, mert a város környékén lakók derekasan ellenálltak. Mindenesetre valami csekély pénzösszegen meg kellett váltaniok az ellenség elvonulását, ám ez valójában csak a kudarc látszatra meggyőző elkendőzősét jelentette.”