Keresés

Theophülaktosz Szimokatta (I, 8, 2–7):

„Volt egy szkíta férfi, aki a Bookolabrasz elnevezést viselte. Ha arról a megnevezésről valamit világosan tudni kívánsz, mindjárt átteszem a nevet görögre. A szkítákéból a mi nemes nyelvünkre átültetve akkor találjuk el a helyi fordítást, ha mágust, illetőleg papot mondunk. Nos, ez volt az, aki az idő tájt veszélyes vakmerőségre vetemedett. Együtt hált a kagán asszonyai közül eggyel, és e rövidke gyönyör csalétkét bekapva halálos nagy veszedelem hálójába gabalyodott. Gyanította, hogy rossz cselekedete kiderülhet, és kézzelfogható bizonyítékot szülhet. Menekülni készült tehát vissza népe ősi törzséhez, megnyerve magának a gepida alattvalók közül hetet. Az ősi törzset hunok alkotják, keleten laknak, s a perzsák szomszédai; a többség számára ismertebb néven türköknek is mondhatjuk őket. Átkelve a Dunán a libidinek városa [vagy: Libidina városa] felé tartott, ám a Duna őrzésére kirendelt római vezérek egyike elfogta, és ő nyíltan feltárta származását, régebbi lakhelyét és azt a gyönyörhajhászást, amely onnan való távozásra kényszerítette. Miután szerencsétlenségének előadása őszintének mutatta, a vezér elküldte őt a császárhoz.”

Szádeczky-Kardoss:

„A valószínűsége rendkívül kicsiny annak, hogy egy rövid, négy- (legfeljebb öt-) éves időszakon belül két különböző avar kezdett volna bűnös szerelmi viszonyt a kagán háremének egy asszonyával, és menekült volna a megtorlástól félve bizánci területre. Éppen ezért abból kell kiindulnunk, hogy Theophylaktos jelen elbeszélése és Menandros Protektórnak …feljebb idézett közlése ugyanarról a személyről szól. Az illetőnek a Kelet-római Birodalomba érkezéséről Sirmiurn kapitulációjakor a császári diplomácia vagy nem szerzett még tudomást, vagy pedig, ami valószínűbb, letagadta, hogy tudomása volna róla. Ám közismert, hogy a steppei nomád népek nagyon szigorúan vették s hajthatatlanul követelték mindenkori szökevényeik, dezertőrjeik kiszolgáltatását. Így történhetett, hogy az 582 tavaszán–nyarán már megszökött pap, »sámán« kiszolgáltatásának az ügyét még néhány év múlva is napirenden tartotta, és »cassus belli«-nek nyilváníthatta az avar fejedelem (Thaophylaktos idézett elbeszélése ugyanis egy 586–587 körüli avar–bizánci háború kitörésének a leírásába tartozik, amelyről lejjebb lesz szó). – Mint láttuk …, az avarok egy része megmaradt keleten türk fennhatóság alatt, s így az állam vezető etnikumának elnevezésével türknek (értsd: a Türk Birodalom alattvalójának) volt nevezhető. Bookolabras ezekhez a napkeleten visszamaradt atyafiakhoz akart visszatérni, de, úgy látszik, a bizánci területen túl nem jutott. Végső sorsáról nincs hírünk. – Hogy görög-latin szerzők a számukra idegen nyelv rangelnevezését végső soron személynévfélének fogták fel, mint itt a Bookolabras esetében történt, az (s a fordítottja is) rendkívül gyakran fordult elő; nemhiába írja A. Christtinsen (L'Iran sous les Sassanides, Copenhagua, 1944, 105): »il est bien commun que les auteurs byzantins confondent les noms de famille at les titreols des Perses«. A steppei nomádoknál különben valószínűleg általános jelenség volt, hogy az előkelőbb rangra emelkedett személyt elsősorban nem személynevén, hanem inkább rangelnevezésén említették a hivatalos gyakorlatban, s annak következtében a nyugati (görög-latin) források személynévként fogták fel az eredetileg méltóságot jelölő szót. A számos példa közül egyet ragadok ki: a Bajántól Nagy Károlyig tartó két évszázadból egyetlen avar fejedelem személynevét sem őrizte meg kútfő; jellemzőek Gregorius Turonensis (IV, 29 fin.) szavai: »…a hun …királyt Kagánnak hívták. Annak a népnek tudniillik minden királyát azzal a névvel illetik« (…rex Chunorum …vocabatur …Gaganus. Omnes enim reges gentis illius hoc appellantur nomine). – A kezem ügyébe eső szakirodalom jelentősen újat a bookolabra(s) címmel, illetve a Bookolabra(s) névvel jelölt avar »sámán«-ról nemigen hozott Moravcsik (Byzantinoturcica II, 95) összeállítása óta. – Legújabban E. Dorutiu-Boilá (Studii clasice 18, 1979,145–9) mérlegelte, vajon Libidina (’a libidinek városa’) Slava-Rusá egy sírfeliratán a Lib(idae?) kiegészítéssel és Scythia Minor egy városnevének (Proc., aedif. IV, 7, 19) (L)ibida emandációjával lokalizálható-e meggyőzőbben, avagy Theoph. Sím. (II, 15, 3) Libid(ob)urgos (így Besevliev: Byz. Ztschr. 43. 1950, 257--8) thrákiai helynévre támaszkodva.”

Sirmium megvétele Iohannes Ephesinus (VI, 30–32) előadásában:

„A harmincadik elbeszélés szól Sirmiumról, a gepidák királyságának nagy városáról, amelyet az avarok elfoglaltak, akár akarták ezt megengedni a rómaiak, akár nem. – Miután az avarok barbár népének a fiai összegyűltek, az általuk megépített két hidat erősen tartották, ott tartózkodtak, és a rómaiak területeit háborús pusztítással fenyegették; ezt az üzenetet küldték Tibériosznak: »Ha bennünket barátaidul akarsz megnyerni, add nekünk Sirmiumot, hogy hozzájárulásoddal lakjunk benne. Ha pedig nem adnád, mi akaratod ellenére is elfoglaljuk, s ellenségeid leszünk.« A császár mindenféle beszéddel és ígéretekkel igyekezett elodáztatni határozott fellépésüket, miután egyáltalán nem volt szándékában átadni nekik a várost. Közben titokban követséget menesztett a langobardok népéhez, hogy zsoldjába fogadja őket, és hátulról indítsa támadásra őket amazok [a hunogurok] ellen. Más népekhez is küldött ilyen követségeket. Ezek szorongatták őt, hogy nem nyilvánította még ki világosan szándékát, mire meghányta-vetette tervét, s aztán Narszészt, a császári testőrtisztet [protoszpatharioszt] küldte el hozzájuk, hogy tárgyaljon, és beszélje meg velük az ügyet. Ez az ura magán- és császári kincstárából sok aranyat vett fel. Titkos parancsot kapott, hogy ne túl gyorsan haladjon útján, és ha a kérdéses népek jönnének, fogadja szívesen azokat, azok pedig támadjanak, s ha lehet, semmisítsék meg az avarokat. Időközben azt üzente nekik: »Narszészt, dicsőséges testőrtisztünket küldöm ki, aki mihelyt megérkezik, beszámol nektek, és békeszerződésre lép veletek.«

A harmincegyedik elbeszélés szól Narszész testőrtiszt kivonulásáról. – A dicsőséges testőrtiszt, Narszész nagy pompával vonult ki a császárvárosból nagy sereg kíséretében, bőségesen ellátva arannyal és különféle díszes ruhákkal. S amint sok hajót megtöltött ilyenféle dolgokkal, és megkezdte útját a Pontosz félelmetes tengerén, mindjárt, útja első napján egy hajója elsüllyedt. Éppen ezen volt azonban az arany nagy része és sok egyéb rakomány; ugyanitt volt egy a tisztjei [vagy: szolgái] közül s több hű embere [vagy: eunuchja], akik a rakomány őrzése végett utaztak azon a hajón. Amint ezt megtudta, és már a Duna folyónál járt hajóútján, lesújtottsága következtében komoly betegségbe esett. Keserű lelki lehangoltság köszöntött be nála, s valamicske idő elteltével elérte őt a vég: keserű halállal múlt ki. Minden terve dugába dőlt, miután keresztülvinnie semmit sem sikerült. Utána sok minden más történt az ő tetteinek a vizsgálata nyomán.

A harminckettedik elbeszélés arról szól, hogyan is adták át végül eme barbároknak Sirmiumot, miután az előzetes várakozások nem váltak valóra. – Midőn azt, amire Narszész közbejöttével kísérlet történt, nem vált valóra, s az említett népek sem jöttek el, a császár kénytelen volt másvalakit, név szerint a praefectus praetorio rangú Kalliszteroszt [helyesen: Kallisztratoszt] magukhoz az avarokhoz elküldeni, s ez, miután megtette az utat, azt a várost átadta az avaroknak. Megállapította ugyanis: hasznosabb az az eljárás; mintsem az, hogy fegyveres erővel foglalja el az ellenség kétévi ostrom után a várost, miután annak kegyetlen szorongattatást és éhínséget kellett elviselnie, olyannyira, hogy az összes igavonó és egyéb állat után kegyetlen szorongattatásukban, amely nem volt kisebb a szentírás szerinti szamáriai ínségnél – még a macskákat is megették. Az ott [Sirmiumban] fellépő éhségtől meggyötört emberekkel szemben a barbárok könyörületet tanúsítottak, s arról sok szó esett: méltó volt ama keresztények csodálatára, de egyben elmarasztalásukra is, akik a velük egy istent szolgáló hitsorsosaikkal szemben sem szelídek, saját húsukból-vérükből való társaikon sem könyörülnek. Így, mondják, midőn az avarok bevonultak, és a városban levők kínlódását látták, megszánták őket, kenyeret adtak nekik enni, bort inni; azok azonban az oly hosszú, két teljes esztendős ínség kiéhezettsége következtében sietősen faltak, s ezért hamarosan hirtelen meghaltak. Akik viszont életben maradtak, elköltöztek, és távoztak a városból; azt pedig elfoglalták a barbárok, és megtelepedtek benne.”