"Valahogy a fantasyról elsőre mindig a Psziborgok álmai c. könyv jut az eszembe."
Ha gúny volt a szavaidban, akkor értem, ám ha komolyan mondod, akkor szerintem kicsit rossz nyomon vagy, én úgy érzem. A psziborgok álmaiban Setni, a hős, a kívülről jött megfigyelő maga is megállapítja, hogy a bolygón látható miliő túlságosan színpadias, komolytalan, és biztos abban, hogy emögött rejtőznek a bolygó igazi urai. Itt a fantasy kellékei inkább csak kontrasztként vannak Setni kapitány hipermodern felszerelésével szembeállítva, a játék kedvéért. Az igazi fantasy komolyan veszi magát, a mesét, a környezetet, amely innen nézve tényleg sematikusabb és szűkebb választékot kínáló, mint a sci-fi; már nem tudom, ki is jegyezte ezt meg itt találóan. A valódi fantasy, azt hiszem, a Conan, a barbár-jellegű harcos történetek, amilyenekhez Vallejo is készítette híres grafikáit, A gyűrűk ura, a vámpírok, szellemek, természetfelettiként elfogadott jelenségek meséi. Aztán van egy jókora határzóna is a sci-fivel megosztva, persze, de ettől még szamárságot beszélnek azok, akik összemossák a két stílust. Ha csak együtt emlegetik, az nem szamárság, csak fölösleges. A fizikáról és a történelemről sem egy órán belül szokás tanulni az iskolában, nem szokás "kémia és irodalom" témájú beszélgetéseket sem szervezni.
Mindezt nem utolsósorban azért írtam le, mert A psziborgok álmai nekem túlságosan jónak tűnik ahhoz, hogy hagyjam "lefantasyzni". De ez ízlés dolga. |
