Kedves Malaczky!
Nem sok köze van ennek a nyelvhez. Talán leginkább abban az értelemben, amire rumci mutatott rá, hogy a nyelv nagymértékű redundanciája, a szegmentális és szupraszegmentális elemek együttműködése, a metakommunikációs lehetőségek sok nehézségen segítik át a kommunikációt. Azaz, a nyelv meglehetősen sok eszközzel rendelkezik a tökéletlen kommunikáció ellensúlyozására.
Ugyanakkor azért mégsem lehet mindent ráhárítani. Ha valaki félig hall egy közlést, akkor is félreértheti, ha az az irodalmi norma szerint készült.
A megnyilatkozások értékekésekor első helyre az érthetőséget kell tenni, másodikra az expresszivitást. A merev normativitás azonban egy idő után abszolút fékké válik, például nem lehet egy új fogalmat másképp bevezetni, minthogy először részletesen definiáljuk. A gyakorlat ennek ellentmond.
A nyelvtani formák használatakor is előfordulhat, hogy a deviancia polgárjogot nyer. Erre jó példa a mostanában újra előkerült avval-azzal vita (az azzal a deviáns forma). Ugye, senki nem helyezné ezt a suksükkel azonos szintre? És vajon miért nem? A válasz egyedül az, hogy azért, mert a norma ezt nem stigmatizálta.
Beszélhetnék az ikes ragozással kapcsolatos babonás magatartásról is. Ki fogja nyelvi eszközökkel mehgmagyarázni az eszek stigmáját?
Szerintem ezek a példák eléggé mutathatják, hogy a nyelvművelés igen gyakran nyelven kívüli forrásokból táplálkozik, a norma alapján tett kifogásoknak gyakorta nem nyelviek az okai.
Nem véletlen, hogy Grétsy-Wacha Nyelvi illemtan címen adott ki könyvet: igen sok normaszegés kb. olyan, mintha valaki kanállal eszi a pörköltet és a nokedlit (a rántotthús az más, mert miként egy költőnk mondta, ha azt essszük kanállal, kiugrik a tányérból). ÉS EZ NEM VICC! (vagy nem pusztán az).
Kis Ádám
|