Örvénynek az örvény
Radnóti Miklós emlékezetének
Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!...
A lomb között borzas szellő motoz. Zizeg az illat, amit erre hoz, - Talán ebben az illatban felelsz? Vagy immár csak a könyvben, A versek márvány idomaiban?
Elmorzsolom a könnyem... Fiam voltál, háromszor is fiam: A Titkot hányszor kopogtattuk együtt És kézből kézbe hányszor eregettük A rímek csordogáló gyöngyeit! Kisfiú voltál, borzas és szelíd, És férfiú, bronz és kemény, Mint egy döngő római költemény!
A Tiszaparton idéztük a multat, S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk A kiskertekben lázasan pirultak A csüngő súlyos paprikafüzérek...
Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének? Egy mellre sírt búcsúztató? Egy tépett sóhaj a szélnek? Vagy üzenet, mit egy tollászkodó Fekete holló kegyelmére bízunk?
A Hang kiáltja: bízzunk!
Igen, bízzunk, - de tovatűntél, És azt is tudom, hogy a tündér Remény is tovatűnt! Jaj, az ördög forspontjaképpen Ki fogta hámba az Ész szekerében A butaságot és a bűnt!
Bízzunk! De hol a hatalom, Mely visszahoz vagy elfeledtet Tégedet és a Látomást? Nem, amely téged karjainkból elvett, Azt a világot, azt az elvet, És a monstrumot, amit ellett, Nem akarom, nem akarom! De ki sugall helyébe mást?... Az összetört tudás Szilánkjaiból szemembe cikáz A kétségbeesés. Azt mondja: Nézz! Köss már békét a jégszemű valóval: Őt fel nem hozza már a ringató dal, Az ő zenéje már a szféra-csend. Eszelős nappal, máglyás est után A lélek is a mártír test után Immár a Plejádok közt elpihent. És velement A dallam is, a pihegő, És a dallamok álma: a jövő! Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták, S akik az eszmék szűz havát Fertelmes lucsokba taposták, Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!
És csendesen mormolni kezdem, Csak úgy, a szókra sem figyelve, Egy eklogád egy reszkető sorát: S kongatni kezdi lelkem és a testem, Mint harangot a nyelve, A Hang, a szuverén.
A Hang, az ismeretlen, A te hangod-e? Az enyém? Vagy Azé, aki az elérhetetlen Messzeségekből mennydörög belém?
Azt mondja: Vagy, hát lenni kell! Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell! Ember vagy, azaz isteni. Van Isten: indulj küzdeni! Költő vagy: Istenből atom, Költő, azaz forradalom, Szó, melynek parazsas hit az anyja, És atyja lángos értelem. Szó, melytől a jövőt foganja A lobogó történelem. A mát és holnapot te méred: Tanú vagy és világítélet, És kegyelem. Te a szabadság, te a törvény, Téged zúg örvénynek az örvény, És benned búg a végtelen. |