Keresés

Részletes keresés

A hozzászólás:
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006-03-19 23:24:02 78
Ehhez a vershez kapcsolódik Radnóti Miklós özvegyének néhány sora: ,,nem is tudom kellőképpen megköszönni csak a nagyon melegítő örömről és büszkeségről írhatok... Nekem legszebb az első négy strófája és az egésznek a mondanivalóhoz simuló lejtése, csak a szuverén szót érzem kicsit elütőnek... éppen a Hang... mellett... nagyon is földi reális jelzőnek. Bocsánatát kérem, hogy ilyenformán beleszólok, de olyan nagyon jólesik annyi idő után újból egyszer vershez szólni; Miklóssal megszoktam ezt régen, és minden vers születése ünnep volt nekem, amint azt jelenti most, kietlen életemben Professzor Úr verse is."
Előzmény:
Constanzia Corleone Creative Commons License 2006-03-19 23:18:05 75

Örvénynek az örvény

 

Radnóti Miklós emlékezetének

 

Úgy-e, még élsz? Úgy-e, még énekelsz!...

 

A lomb között borzas szellő motoz.
Zizeg az illat, amit erre hoz, -
Talán ebben az illatban felelsz?
Vagy immár csak a könyvben,
A versek márvány idomaiban?

Elmorzsolom a könnyem...
Fiam voltál, háromszor is fiam:
A Titkot hányszor kopogtattuk együtt
És kézből kézbe hányszor eregettük
A rímek csordogáló gyöngyeit!
Kisfiú voltál, borzas és szelíd,
És férfiú, bronz és kemény,
Mint egy döngő római költemény!

 

A Tiszaparton idéztük a multat,
S a Túlsó Partot, - amíg körülöttünk
A kiskertekben lázasan pirultak
A csüngő súlyos paprikafüzérek...

 

Jaj, mi is ez a könnyzilálta ének?
Egy mellre sírt búcsúztató?
Egy tépett sóhaj a szélnek?
Vagy üzenet, mit egy tollászkodó
Fekete holló kegyelmére bízunk?

 

A Hang kiáltja: bízzunk!

 

Igen, bízzunk, - de tovatűntél,
És azt is tudom, hogy a tündér
Remény is tovatűnt!
Jaj, az ördög forspontjaképpen
Ki fogta hámba az Ész szekerében
A butaságot és a bűnt!

 

Bízzunk! De hol a hatalom,
Mely visszahoz vagy elfeledtet
Tégedet és a Látomást?
Nem, amely téged karjainkból elvett,
Azt a világot, azt az elvet,
És a monstrumot, amit ellett,
Nem akarom, nem akarom!
De ki sugall helyébe mást?...
                  Az összetört tudás
Szilánkjaiból szemembe cikáz
A kétségbeesés.
Azt mondja: Nézz!
Köss már békét a jégszemű valóval:
Őt fel nem hozza már a ringató dal,
Az ő zenéje már a szféra-csend.
Eszelős nappal, máglyás est után
A lélek is a mártír test után
Immár a Plejádok közt elpihent.
És velement
A dallam is, a pihegő,
És a dallamok álma: a jövő!
Mennek, mennek, mind, a szépek, a tiszták,
S akik az eszmék szűz havát
Fertelmes lucsokba taposták,
Élnek, tenyésznek, tipornak tovább!

 

És csendesen mormolni kezdem,
Csak úgy, a szókra sem figyelve,
Egy eklogád egy reszkető sorát:
S kongatni kezdi lelkem és a testem,
Mint harangot a nyelve,
A Hang, a szuverén.

 

A Hang, az ismeretlen,
A te hangod-e? Az enyém?
Vagy Azé, aki az elérhetetlen
Messzeségekből mennydörög belém?

Azt mondja: Vagy, hát lenni kell!
Azt mondja: Tudsz, hát tenni kell!
Ember vagy, azaz isteni.
Van Isten: indulj küzdeni!
Költő vagy: Istenből atom,
Költő, azaz forradalom,
Szó, melynek parazsas hit az anyja,
És atyja lángos értelem.
Szó, melytől a jövőt foganja
A lobogó történelem.
A mát és holnapot te méred:
Tanú vagy és világítélet,
És kegyelem.
Te a szabadság, te a törvény,
Téged zúg örvénynek az örvény,
És benned búg a végtelen.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!