Kedves Maxval, ezt neked címzem, de bizonyos részletei Superbnek is szólnak.
Szerintem nem ilyen lineáris az integráció mélyülésének dolga. Vannak gyors fejlődési szakaszai és vannak stagnáló szakaszai. Ez éppen annak köszönhető, hogy amíg nincs baj az európai nemzetállamok háza táján, addig nem erőltetik az integrációt, mert minek. Jólét, sunshine, Hawaii. Ilyen időszak volt a hatvanas évektől a hetvenes évek elejéig. Az európai gazdaság dübörgött, a létszínvonal ütemesen fejlődött, mindenki happy volt. A kormányok legnagyobb problémája az volt, nehogy még egyszer amolyan 29-es válság törhessen ki, ezért izomból nyomták a keynesiánus gazdaságpolitikát és a teljes foglalkoztatottság megteremtésén buzgólkodtak. Minek nyűglődjenek egymással, mikor minden rendben?
Na de aztán elérkeztek a csúf, olajválsággal, valutaválsággal és aztán recesszióval teli depis évek és akkor iziben eszükbe jutott, hogy valamit tenni kéne. Úgy tűnt, hogy egy csomót tudnának segíteni az amerikától egyre inkább leszakadni látszó, bedugult európai gazdaságnak, ha a nemzetállami akadályokat kölcsönösen lebontanák egymás előtt és az egész Európai Közösségek területe egy közös, egységes szabályozású piacot alkotna, mert nagyobb piac = vitálisabb vállalkozások, csökkenő foglalkoztatottság, növekvő termelékenység, stb.
Később azt is kitalálták, hogy menjünk még tovább, közös pénzrendszer is kéne, mert abból szintén egy csomó megtakarítás lenne, nem ingadoznának a valuták összevissza, megszűnne az átváltási veszteség, kedvezőbben juthatnának hitelekhez, növekedne a kiszámíthatóság, tehát szívesebben ruháznának be, stb. Meg különben is, ez jól támogatná a közös piac funkcionálását, mert az a korábbi intézkedések dacára még mindig nem lett olyan egységes, mint amilyen egységes a nagy példakép, az USÁ-é.
Szóval mióta az USA lényegesen vitálisabbnak, versenyképesebbnek, teljesítőképesebbnek, gazdagabbnak, stb. látszik, azóta hat az integráció kényszere. Csakhogy elérkeztünk egy ponthoz, amikor a nemzetállamok lassan már minden olyan funkciót kiengedtek a kezükből, ami nem szükséges ahhoz, hogy teljesen feleslegessé még éppen ne váljanak és innentől már semmit nem akarnak szupranacionális irányítás alá adni. Mindegyik valami veszélybe kerülő nemzeti sajátságot akar őrizni, angol adómodellt, skandináv szociális biztonságot, spanyol versenyképességet, francia mezőgazdasági termelést, osztrák ökológiai megközelítést, olasz katolicizmust, holland vadliberalizmust, görög henyélést és hepajozást, magyar patópálkodást stb. (a létéből fakadó lárpurlár önfenntartási törekvés mellett).
Ezért elképzelhető az is, hogy innentől az integráció mélyülése megint piros lámpát kap, mivel a helyzet még nem elég szar ahhoz, hogy ezt a megszilárdult ellenállást le lehessen küzdeni és csak akkor folytatódik majd tovább (hullámokban, esetleg egyszeri nagy lökéssel), ha már a mostani integrációs lépések hozta előnyök elfecsérlődnek és aggasztóan nagyra nyílik az olló köztünk, meg a világ akkori vezető hatalma között.
Pláne ha figyelembe vesszük, hogy az előző nagy integráció, az USA összeállása mennyi időt vett igénybe. Ahogy az USA ma áll, az 230 év integráció utáni állapot. Kezdetben a tagállamainak se közösségi joga, se közösségi költségvetése, se közösségi hadserege nem volt. Még az irányítóját is úgy hívták, hogy az Adminisztráció, ami nem éppen egy tipikus magasfokú döntéshozási centrumnak a neve.
Ehhez képest az EU még csak 50 éve integrálódik és lényegesen kedvezőtlenebb kiindulópontból, mivel nincsen se közös és általános nyelve, se közös és általános kultúrája. Viszont van helyette integrációs tapasztalata, amit az amcsik pályájából szűrhetünk le. Szóval nem csoda, ha még nem tartunk ott, ahol ők. |
