A bernáthegyi
Mint egy jószívű, jólnevelt kutya Fülét hegyezi, ha nevét kiáltják S százszor elhozza szájában a pálcát, Ha százszor hívja incselgő ura;
Vonakodást nem ismer; semmi gondja, Vízbefúló ember-e, kit kiment Szolgálatával, vagy csak egy pihent Kényúr szeszélyének lesz jóbolondja:
Isten idomította örvös eb, Így ugrom én is, nem ismerve morgást, (A Küldetés erősebb, mint a korbács, És tenyérből-cukornál édesebb!)
Szolgálok én is; ha játék, se bánom, Ha ínyencség, ha ugrató szeszély. Egy füttyentéstek ha fülemhez ér, Cipelem fürgén minden tudományom.
Hátha van a hívók közt olyan is, Ki már kedvét a földön nem találja, Meghasonlott az emberrel halálra S már csak az állat hűségébe hisz.
Volt már olyan is, akinek e pálca, Melyet a hű eb vérző szája hord, A föld utolsó üzenete volt, Melyen magát a mélyből visszarántja.
Van ember tán, kinek e remegő Élet-halálra zengő furcsa játék: Végső kegyelem, utolsó ajándék, Kenyér és víz, napfény és levegő.
Ó nem vagyok én puli, sem komondor, Munkás békesség boldog őrei: Vagyok virrasztó, vén Bernáthegyi, Mely a halálos hómezőn barangol.
Örvén az élet: megy segíteni, Csepp pont az egybebomló négy elemben, De több mint állat: már-már félig ember, S szemén kigyúl valami isteni.
Kékült arcát ha forró nyelve nyalja, A jéghalálból visszarebbenő Felsír álmából mint a csecsemő, Mikor a mellhez gömbölyödik ajka.
(1944. július) |