"Engem az említett háborúk közül kettő érdekelne részletesen, az orosz határháború és a Réti Ervin által elkövetett könyvnél mélyebben a vietnámi kaland."
Előbbiről a HVG-ben jelent meg pár hónapja egy írás.
Volt egyszer egy vadkelet
"Több mint három évszázados vita végére került pont néhány hete, a kínai-orosz határegyezménnyel. Volt miről egyezkedni: Oroszország diplomáciai ügyeskedések és katonai konfliktusok révén az idők során többször is hatalmas területeket szakított el Kínától.
Alig 200 négyzetkilométeres (Liechtensteinnél épphogy nagyobb) határvidéket sikerült visszaszereznie Kínának abból a legmerészebb becslések szerint több mint 3 millió négyzetkilométeres - Indiával összemérhető nagyságú - területből, amelyet az elmúlt jó háromszáz év alatt volt kénytelen átadni Oroszországnak. Ez a legutóbbi - moszkvai és pekingi fogadkozások szerint végső - fejleménye a két nagyhatalom több évszázados határvitájának. A mostanra kiizzadt határegyezmények kiegészítő záradékát a hónap elején írták alá. Bár korábbi veszteségeik fényében nevetségesnek tűnhet a kínaiak "centizgetése" - a Távol-Keleten az Arguny, illetve Amur folyók három szigetén szereztek most birtokokat -, nem is olyan kis dolog ez. Ahhoz képest különösen, hogy száz éven át még fegyverrel sem igen sikerült változtatniuk a két birodalom válaszfalain.
Nehéz megmondani, miből mennyit veszített Kína az évszázadok során. Még kevésbé, hogy mihez képest, hiszen a 17. vagy 18. században Belső-Ázsiában még annyira sem voltak kőbe vésve a határok, mint Európában. Többnyire legfeljebb befolyási övezetekről lehetett beszélni. Mégis, amikor 1911-ben a mongolok - orosz segítséggel - fegyveres harcokban kivívták függetlenségüket Kínától, és cári "védelem" alá helyezkedtek, Peking mindig is országcsonkításként élte meg e másfél millió négyzetkilométernek (területe mintegy tizedének) az elveszítését.
De könnyen mozogtak más kínai határok is a 19. század végéig, mivel a birodalom központjától távol eső területeket nehéz volt folyamatosan ellenőrizni. Éppen ezért a 16. századtól a "vadkeletet" meghódító kozákok és orosz telepesek egyre gyakrabban szivárogtak be kínai fennhatóság alatti vidékekre. Ezt a tarthatatlan állapotot próbálta megszüntetni Peking, amikor 1689-ben szerződésben pontosította határait. A Nagy Péter cárral kötött nyercsinszki egyezség az Amur-vidéken nagyjából az Arguny folyó-Sztanovoj-hegység-Uda-öböl vonalon húzta meg a két hatalom határát, azon nyomban mintegy 240 ezer négyzetkilométerrel gazdagítva Oroszországot.
Az oroszok sokáig nem is feszegették e kereteket, ám vérszemet kaptak attól, hogy Nagy-Britannia az első ópiumháború eredményeképpen 1842-ben nemcsak az angoloknak jól jövedelmező ópiumkereskedelem újraengedélyezésére kényszerítette Kínát, hanem ekkor szerezte meg Hongkongot is. A nyercsinszki szerződésnek a második ópiumháború adta meg a kegyelemdöfést. A Kínát további engedményekre kényszerítő brit és francia diplomácia oldalvizén hajózva a cár is megkötötte a maga alkuját, és az 1858-as ajhuji szerződéssel az Amurtól északra eső területeket is elvette Kínától. Ráadásképpen pedig - meglehetősen sajátos indoklással - az oroszok einstandolták a szerződésben nem is említett Szahalin szigetet is. Mint Horst Pommerening A kínai-szovjet határkonfliktus című, Magyarországon a Kossuth Kiadó zárt kiadványok sorozatában (HVG, 1994. február 19.) évszám nélkül megjelent munkájából kiderül, az orosz magyarázat úgy szólt, hogy "az Amur mongol neve Szahalin Ula, tehát amikor Kína lemondott a folyóról, egyben a szigetről is lemondott".
A megalázó diktátumokba Peking nem nyugodott bele, de ettől csak súlyosbodott a helyzet. Újabb harcok, majd további tárgyalások következtek, még szigorúbb feltételekkel. A kínai császár megpróbált ugyan azzal taktikázni, hogy az oroszokkal barátibb viszonyt kialakítva kijátssza a többi nyugati hatalmat. Csakhogy a cár megbízottja - jelzi Pommerening - csőbe húzta a kínaiakat: tájékozódott a nyugatiak terveiről, majd orosz közbenjárással elérhető kompromisszumként tálalta őket. A kínaiak el is hitték, hogy a nyugatiak az orosz erőfeszítések miatt vonták ki csapataikat Pekingből, cserébe az 1860-as pekingi szerződésben Oroszország végleg megszerezhette az Usszuri folyó és a tengerpart közötti, két éve még közös fennhatóság alá utalt területeket, az akkoriban alapított Vlagyivosztokkal együtt. Így az oroszok nemcsak tengeri kijáratukat őrizték meg, hanem két esztendő leforgása alatt Kína akkora területet veszített a Távol-Keleten, mint Franciaország és Németország együttvéve. Ráadásul ugyanezzel az egyezménnyel további, keveset emlegetett határkiigazítások történtek jóval nyugatabbra, a Mongólia és a Kaszpi-tenger közötti hatalmas szakaszon. II. Sándor cár birodalma ezeken a kínaiak által katonailag lazán ellenőrzött vidékeken még a távol-keletieknél is nagyobb, újabb 900 ezer négyzetkilométernyi területet zsebelhetett be - méghozzá lényegében puskalövés nélkül.
A cárizmus bukása után átmeneti reménysugár csillant fel a kínaiak előtt. 1919 júliusában a birodalmi örökséget akkor még elutasító szovjet-orosz külügyminisztérium bejelentette, hogy érvénytelennek tekinti a kínai területek elrablását. De mire ennek nyomán megindultak a tárgyalások, nyilvánvalóvá vált, hogy az új hatalomnak esze ágában sincs területeket visszaadni. Az 1924-es szerződésben Moszkva csupán a cári Oroszország által megszerzett kereskedelmi előjogokról mondott le. A polgárháborúban álló Kína pedig nem volt abban a helyzetben, hogy ennél többet elérjen.
Erősebbnek érezték magukat a kínai vezetők az 1960-as évek elején. Hruscsov és Mao Ce-tung országai ekkor már túl voltak egy nem különösebben őszinte barátsági szerződés megkötésén (HVG, 1999. december 11.), egy évtizednyi komoly együttműködésen, sőt az első veszekedéseken is. A szakítás okai között - olvasható Jordán Gyula Kína története című monográfiájában - éppúgy emlegetik a két kommunista ország ideológiai felfogásában megjelenő eltéréseket, mint azt, hogy a hidegháborús enyhülést kereső Hruscsov 1959-ben mégsem adta át az atombomba-készítés teljes technikáját Kínának, vagy hogy három évvel később Mao szerint a szovjet pártvezér nem állt elég keményen a sarkára a kubai rakétaválságban. De a szovjet szakértők 1960-as kivonása (és ezzel a kínai gazdaság "magára hagyása", éppen a Nagy Ugrás ideológiája jegyében zajló erőltetett iparosítás közepette) vagy Moszkvának az indiai-kínai határkonfliktusban tanúsított semleges álláspontja is csak olaj lehetett a tűzre (HVG, 2002. december 14.).
Akárhogyan is, a kapcsolat romlása nyomán kiújultak a határokkal kapcsolatos korábbi kínai sérelmek. Jellegzetes maoista zsargonban "szociálimperializmussal" vádolták a Szovjetuniót. 1964-ben titkos tárgyalások kezdődtek, de alig fél év után zátonyra is futottak, mivel Moszkva nem akarta elismerni a cári szerződések egyenlőtlen voltát, és nem kívánt lemondani a szibériai területekről, de még a határfolyókon található szigetekről sem. Ekkor már évek óta ezrével sértették meg a határt kínai halászok vagy éppen határőrök, amire egészen 1969 tavaszáig az oroszok csapatösszevonással, illetve az illegális belépők visszatoloncolásával válaszoltak. A források hozzáférhetetlensége miatt máig nem lehet ellenőrizni azokat a mendemondákat, amelyek az oroszok keményebb fellépéseiről szóltak, például hogy egyszer a tömegesen beszivárgó kínaiak felett alacsonyan elszállva több szovjet szuperszonikus vadászgép egyszerre lépte át a hangsebességet, halálos erejű hangrobbanást idézve elő.
A Mao által keményen elítélt 1968-as csehszlovákiai bevonulás után tovább romlott a helyzet, 1969. március 2-án pedig - ma már tudható, hogy kínai provokációra - a fegyverek is megszólaltak, s abban az évben több komoly, ám mindvégig határincidens szintjén maradó összecsapás zajlott le. A Szovjetunió az első csapásra keményen válaszolt ugyan, de korántsem volt ínyére az akár atomháborús veszélyeket is magában rejtő fegyveres konfliktus, hiszen Kínának addigra már hidrogénbombája is volt. Alekszej Koszigin miniszterelnök békülési szándékkal már március végén megpróbált beszélni Mao Ce-tunggal - derül ki Christian F. Ostermann Keletnémet dokumentumok a kínai-szovjet határkonfliktusról című angol nyelvű tanulmányából -, ám Pekingben még csak kapcsolni sem voltak hajlandóak a "nagy kormányost". Amikor pedig Moszkvában nemsokára közvetlen telefonvonalat, forró drótot javasoltak a két párt politikai bizottsága között, a kínai elvtársak visszaüzenték, hogy pillanatnyilag nem tartanák "hasznosnak".
Bár augusztusban Hszincsiang tartományban a szovjet-kínai konfliktus egyik legkomolyabb összetűzéséig fajult a dolog, hamarosan a kínaiak is hajlottak a tárgyalásra. Szeptember közepén a Hanoiból (Ho Si Minh temetéséről) hazatérő Koszigin a pekingi reptéren négyórás megbeszélést folytatott kollégájával, Csou En-lajjal. Ezen a találkozón a kínai miniszterelnök - alátámasztva, hogy nem a határkérdés volt az igazi probléma - csupán azt kérte, ismerjék el a korábbi szerződések egyenlőtlen jellegét. Bár ilyen gesztus akkor nem érkezett, a fegyveres összetűzések mégis abbamaradtak. A feszültségek viszont csak lassan oldódtak: egészen 1990-ig állandó harckészültséget tartottak fenn a határ mindkét oldalán. A szovjet hadsereg negyede, akár félmillió katona is farkasszemet nézett a becslések szerint másfél milliós kínai kontingenssel.
A Szovjetunió végül is meg tudta védeni területét, de máig is csak találgatni lehet, milyen áron. A történészek általános vélekedése szerint például ez az elhúzódó konfliktus gyorsította fel Kína és az Egyesült Államok - a szovjetek által egyáltalán nem óhajtott - közeledését. És bár az elmúlt másfél évtizedben szerződések sorozatával véglegesítették és demilitarizálták a kínai-orosz határszakaszt, Moszkvában továbbra sem alhatnak nyugodtan: az elnéptelenedő távol-keleti területeik sűrűn lakott kínai szomszédságában milliók várnak ugrásra készen a bevándorlásra, s ha a mostani szigorú korlátozást feladva az oroszok megnyitnák előttük a határt, az az orosz Távol-Kelet elkínaiasodását jelentené."
Illényi Balázs, Hvg, 2005. június 22.
|
