|
|
 |
szarmata
 2005-11-22 17:18:26
|
257
|
Hát igen, a nehézlovasság tényleg megrémítette a parszthadsereget, de egy jól kiképzett római légió ellen - sajna - nem sokat ért...
Ha öszeállt a phalanx azt nem igazán tudta megbontani még egy nehézpáncélos roham sem, max, nagy véráldozatok árán.
Nagyon érdekes kérdés a nehézlovas szarmaták esete is. A korabeli forrásokból, ábrázolásokból (Traianus oszlop, Marcus oszlop) kiderül, hogy a hadseregmagjukat ezek a chatafractariusok alkották, de a Kárpát medencei régészeti lelőhelyekről igen minimális az erre utaló leletanyag!
Igaz, a fegyveres sírok is - egész a 4. század második feléig - elég ritkának számítanak.
A sárkány nagyon érdekes dolog!
A 4. század végétől egyes edénytípusokon megjelenő figurális díszítmények is sárkánynak tünnek. Lehet, hogy a háborús időszakban kiemelkedő jelentőséget kapott e jelkép?
|
|
A hozzászólás:
 |
|
zsele5
2005-11-22 10:41:11
|
254
|
Belizár alkalmazta kitűnően a szarmata mintára szervezett, de teljesen vas páncélzattal védett nehézlovasságot a katafraktáriusokat. Források szerint afrikai seregében 2.000 hun is harcolt.
A sárkányos zászlóknál nem lehet elmenni késői utódaik a dragonyosok mellett. Egy lengyel történelmi filmben láttam elég plasztikusan az egyenként, sárkány zászlókkal harcba induló nehézlovasságot. A babonára hajlamos, általában nagy tömegben gyalogosként bevetett parasztokra biztosan mély hatást tettek. |
|
Előzmény:
|
|
najahuha
2005-11-22 08:24:20
|
253
|
A sztyeppei népek (Winkler, A hadviselés művészete. 1999) (részletek)
"A római császárkor első szakaszánál kell megemlékeznünk az úgynevezett sztyeppei népek katonai tevékenységéről, hadszervezetéről, mivel a birodalom északkeleti határait ebben az időszakban meghatározóan e népek támadásai érik. A kérdéskörbe tartozó népcsoportok (először a valószínűleg iráni jellegű szkíták és szarmaták, majd a török jellegű hunok és avarok) katonai szervezete annyiban sajátos, hogy máshol nem jellemző motívumok dominálnak benne, de ezek túldimenzionálása teljesen hamis képet festhet róluk. Itt a könnyűlovas "hátrafelé nyilazni is tudó" hadseregek téves képzetére kell gondolnunk.
A korabeli római, görög leírások ezzel szemben pontos leírását adják a sztyeppei harcmodornak, és ezeket katonai megfontolások is alátámasztják. Nézzük először a hadszervezetet. Tény és való, hogy a jórészt régóta nomadizáló hadseregeknél nem találjuk meg a gyalogság intézményét. Ennek nyilvánvaló oka a parasztság hiánya, és az, hogy mindenkinek van lova, és mindenki tud lovagolni. A lovasság azonban korántsem egységes, és pláne nem könnyű lovas íjász. Itt is mint a kor bármely más hadseregénél, az alapfegyvernemeket nem az etnikum, hanem a társadalmi tagozódás határozza meg. Tehát ugyanúgy volt a szkíta nemességnek nehézlovas fegyverzete, mint a szarmatáknak. Ennek talán a legfőbb magyarázata az, hogy aki anyagilag megengedheti magának, az páncélozza a lovát és önmagát. Jellemző példa erre a szarmata nehézlovasság, ahol a vértezetet vas hiányában keményfapikkelyekből oldották meg. Ezzel létrejött egy olyan nehéz páncélzat, amely hasonló a középkori európai lovag vértezetéhez. Viszonylag sok ábrázolás is fennmaradt, ezek a nehézlovasságnál (a hunokat is beleértve) a lovakat teljesen bepáncélozva mutatják. Természetesen a szegényebb rétegek kénytelen-kelletlen lovas íjászként szolgáltak. Ehhez járul még az is, hogy a birodalommá szerveződő pusztai népek hadjárataikban előszeretettel alkalmaztak szövetséges csapatokat, főként germánokat. E népeknél pedig megtalálható volt a gyalogság is.
Ezt a hadszervezetet alátámasztja még az is, hogy gyakorlatilag elképzelhetetlen csak lovas íjász hadsereg, hiszen, ha a komolyabb vértezet nélküli íjászokat kitennék az ellenség nyílzáporának, hírmondó sem maradna belőlük. Vagy ha igen, akkor felmerül az újabb kérdés, a könnyűlovasság mennyire vértezte a lovait. Továbbá sem a gyalogság, sem a nehézlovasság elleni harcban eredményesen könnyűlovasságot nem lehet alkalmazni. A pusztai népek harcművészetével kapcsolatban adalék az is, hogy a rómaiak pont az alán zsoldos nehézlovasság mintájára szervezik meg a saját nehézlovas magasabb egységeiket.
Végezetül ki kell térni egy állandóan előkerülő, a lovas tudomány csúcsaként emlegetett harcászati elemre, a hátrafelé való nyilazásra. Könnyen beláthatók a következők. Ha az íjász áll, akkor nyugodtan lőhet előre, balra és hátrafelé. Ha szembetámad, (mint később a magyarok is), akkor két okból nem nagyon tesz ilyet. Egyrészt a céltávolság rohamosan fogy, az ellenség kiszalad a nyíl alól. Másrészt az ellenséget elérve nincs idő az íj elrakására, és a közelharc fegyvereinek előszedésére. Marad a balra és hátrafelé történő nyílzápor. Balra nagyon kényelmes, folyamatos pásztázás lehetséges oszlopban történő mozgásnál az ellenség vonala előtt. A leírtak szerint ezt gyakran alkalmazták. Nyilvánvaló, hogy a legtovább, legalaposabban lőni az ellenséget úgy lehet, hogy viszonylag hosszú ideig vele azonos távolságban lovagolva, a közelharc fegyvereit kerülve nyugodt célzással engedni el a nyilakat. Ez az ellenség csalogatásával és a hátrafelé nyilazással lehetséges. Valószínűleg ennek a hosszabb ideig is eltartó hatásnak nyomán terjedt el a kortársak között e harcmodor állandó felemlegetése".
(A Carrhae-i ütközet leírását lásd Plutarkhosznál; Crassus. Altheim megjegyzi, hogy a pártusok az ütközet alatt kétfele dobot is használtak. Az egyik üstdob volt, a másik kisebb, ú.n. "sámándob" A dobszó hatására a pártus könnyűlovasok valóságos önkívületi állapotban támadtak. Altheim, 1947-48. II.)
Phraaspa Kr.e. 36.
Antonius elhatározta a pártusok erejének megtörését. Tíz légiót szervezett, 10 000 gall és hispán lovast fogadott zsoldjába. Seregét megerősítette 14.000 kisázsiai könnyűfegyverzetű katonával, és csatlakozott a sereghez 16.000 örmény lovas is. A pártusok mintegy 50.000 főnyi, főleg lovasokból álló haderőt tudtak kiállítani Nyílt csatába nem bocsátkoztak, az elején csak nyugtalanították a Mezopotámiából betört ellenséget. Az első komoly rajtaütés akkor következett be, amikor Antonius két légiót, a málhát és az örmény lovasságot hátrahagyva gyors menetben elindult Phraaspa város elfoglalására. A pártusok rajtaütöttek a málhán. Ebben kezükre játszott, hogy az egész örmény lovasság elmenekült, így a két légiót meg tudták semmisíteni.
Az emberveszteségek mellett a rómaiak számára az ostromfelszerelés elvesztése volt a legsúlyosabb. Félsivatagi területen ugyanis a fa ostromeszközök pótlása kilátástalan vállalkozás volt. Antonius ugyan körbesáncolta Phraaspát, de a jól felszerelt védőkkel eszközök híján nem bírt. Közben megérkezett a pártus- méd felmentő sereg, és két tűz közé szorították a rómaiakat. Több rohamot kivédve Antonius visszavonulásra szánta el magát. Az ellenség rajtaütései és egyéb viszontagságok miatt kb. csak a sereg fele ért Szíriába.
(Winkler, 1999.)
A székelyek szerepe az ütközetekben: " ..a csata kezdetén egy lovas seregrész előrelovagolva megrohanta az ellenséget, majd hirtelen megfordulva megfutamodott. A megfutamodókat az ellenség megbomlott sorokban üldözni kezdte. A futással az üldözőket a hátramaradt fősereg jobb és balszárnya közé csalogatták, s ott hirtelen megfordulva közrevették és megsemmisítették". (Győrffy Gy.: A magyarság keleti elemei. Budapest, 1990. l3-14. old.)
A sárkány mint hadijelvény.
"Irán Hozestan tartományában, az Izeh (Malemir-i síkság) északnyugati szélén egy nagy kerek völgyteknőben, amely a Hong-e Nouruzi nevet viseli, a hegység lábánál egy 9 méter magas különálló szikla emelkedik ki, amelynek északnyugati oldalába egy elámi domborművet véstek be, míg délkeleti oldalán egy 4,5 méter magas, és 7,4 méter széles pártus kori dombormű foglal helyet".
(Harmatta: 1981.)
A domborművön egy apród sárkány-hadijelvényt tart. Ilyen jelvényt használtak a pártusok, dákok és szkíták, tőlük átvették a rómaiak. (Ezeket leírja A. Marcellinus, Arrianos). Lukianos leírja a pártus sárkány-hadijelvényt, melyet csapatzászlóként használtak. Ennek legrégibb ábrázolása a Hong-e Nouruzi-i domborművön látható. Meg kell jegyezni, hogy a pártusok a Közép-Ázsiai lovas-nomád kultúrából a tízes számrendszeren alapuló szervezetet is megőrizték! ., (Lásd Györffy Gy.: A tízes és a százas szervezet. MTA. Il. OK. 22, 1973.) Ezer lovas védett egy selyem sárkány-zászlót.
A sárkány jelvényt a szarmaták és a dákok is használták. (lásd Ghirshman szövegét Antológiánkban).
A pártusok sárkányairól így irt Lucianos Sophista. "...hosszú rudakra vannak kötözve, magasra emelik őket és már tisztes távolból ezzel fenyegetik az ellenséget". (Makkay, 7996. 742.) Makkay János "A sárkány meg a kincsek" c. tanulmányában (Az iráni népek sárkány jelvényétől Artur lovag sárkányos zászlajáig) arra hívja fel a figyelmet, hogy az Artur mondakör iráni eredetű (hasonlóan a Grál legendához) és a sárkányos hadijelvény Marcus Aurelius idejében (175 körül) került át Angliába, a nehéz fegyverzetű lovasokkal együtt. A sárkányos zászlók működését csata közben Arrianus írta le: "A szkíta zászlók sárkányformájúak, amelyek a meg felelő méretben póznákra erősítve azokról lógnak alá. Színes darabokból vannak összevarrva. Fejük és testük egészen a farokig olyan rémületet keltően utánozza a sárkányok alakját, amennyire csak lehet. Ez az egész a következő ravasz terv céljaira szolgál: amikor a lovak nyugodtan állnak, az ember nem lát többet, mint Ielógó, színes csíkokat. Lovaglás közben azonban felfúvódnak a szélben, és ezáltal rendkívül hasonlóvá válnak az említett állatokhoz (sárkányokhoz), és egy kicsit sziszegnek is, amikor a gyors mozgás közben a levegő áthatol rajtuk. Ezek a hadijelvények nemcsak kellemes, de azért egyben rémítő látvány nyújtanak, hanem egyúttal harci tagozódásra is szolgálnak, és megakadályozzák, hogy az egyes csapatrészek összekeveredjenek". (Makkay, 1996. 742.)
Innen: http://www.angelfire.com/realm3/hmult/nepek/partia.htm |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
