Érdekes, hogy az oszmán hadsereg embervesztesége általában minden csatában nagy volt, még győzelem esetén is.
A parancsnokok a jól kiképzett központi hadtestet, a janicsárokat általában megkímélték, a többi alakulatot viszont szívfájdalom nélkül föláldozták a győzelem érdekében.
Embertelen sorozási rendszerüknek, az ún. devsirme-rendszernek köszönhetően viszonylag könnyen tudták pótolni a veszteségeket.
A nagyobb vereségeket azért ők is megérezték.
Pl. 1456-ban Nándorfehérvár alatt 24 ezer harcost vesztettek, II. Mehmednek is kellett némi idő, míg hadseregét fel tudta tölteni. Bár 1459-ben már ismét (most már véglegesen) meghódította Szerbiát, 1463-1464-ben pedig Boszniát.
1683-1697 között a felszabadító háborúban az oszmán hadsereg embervesztesége 150 ezer fő körül volt. Ez azért már tetemes, a teljes hadi létszám mintegy kétharmada.
Nem is tudták egyhamar pótolni. Nagy László megjegyzi A török világ vége Magyarországon című könyvében, hogy az 1690-es években a törökök a hadjárataikra már kénytelenek voltak tapasztalatlan, alig kiképzett katonákat magukkal vinni.
Nem is csoda, hogy elbukták a sorsdöntő csatákat, pl. 1697-ben Zentánál.
Összehasonlításképpen a császári és más keresztény csapatok vesztesége 50 ezer fő körül alakult. A korabeli viszonyokhoz képest tehát meglehetősen pusztító háborúról volt szó. | 
