Keresés

"Most így hirtelen Pákozd jut eszembe, meg Fülek (bár ezekről már elég régen olvastam, 10+ éve, úgyhogy az is lehet, hogy nem is ebben az évben történtek)"

1593 őszén-telén. Épp azért, mert nem a nyári "főszezonban" indultak meg, talán nem is igazán tekinthetők hadjáratoknak, hanem inkább nagy méretekben megszervezett portyázásoknak.

"A parancsnoki állomány is jó volt."

Részint igen. A tehetséges hadvezetők előtt azonban nemigen nyílt meg az út, pl. Pálffyt soha nem bízták meg a fővezérséggel, noha többszörösen is rászolgált volna. Helyette ott volt Mátyás főherceg, aki a maga dinasztikus gőgjével sok károkat okozott a hadvezetésnek. Ennek elkenésére jó módszer lehetett Győr feladójának, Ferdinand Hardeggnek a kivégzése, csak éppen nem volt célravezető.

A parancsnoki kar alsó része viszont jó teljesítményt tudott nyújtani: Zrínyi György, Nádasdy Ferenc ('a híres fekete bég'), az erdélyi Borbély György vagy az idegenek közül Christoph Tieffenbach kassai főkapitány, a kemény katona hírében álló, albán származású Basta György képes volt helyi sikereket aratni. Olyan kuriózumokról már nem is szólva, mint Mr. Pocahontas, az Erdélyben is szolgáló John Smith.   

Azért 1594-ben még nem dőlt el semmi! Most így hirtelen Pákozd jut eszembe, meg Fülek (bár ezekről már elég régen olvastam, 10+ éve, úgyhogy az is lehet, hogy nem is ebben az évben történtek). A keresztény seregek ekkor szokatlan módon többször is téli hadjáratba fogtak a török ellen, meglehetős sikerrel. A parancsnoki állomány is jó volt. Inkább a gazdasági-technikai háttér hiányzott a felszabadító (visszafoglaló) háborúhoz. A török érdekes módon sokszor elég gyenge emberanyaggal (túl fiatal, ill. idős katonák) rendelkezett, köszönhetően a perzsák elleni harcoknak (komoly veszteségek érték őket).

Így elsőre ennyi jut eszembe.

"Egy biztos, hogy nagy lehetőséget szalasztottak el a keresztények."

Szvsz nem biztos. Annak ellenére, hogy a tizenöt éves háborúból talán csak a mezőkeresztesi csata az egyetlen olyan esemény, ami úgy-ahogy megmaradt a köztudatban, egyáltalán nem ez döntötte el a háború kimenetelét. A hidegzuhany már jóval korábban, 1594-ben elérte a keresztény sergeket, amikor a törökök szinte komoly akadályoztatás nélkül foglalták el a Dunántúl északi részét, Pápával és Győrrel együtt. Akárhogy is végződött volna a mezőkeresztesi csata, a háborút valószínűleg nem döntötte volna el, mert a végső sikert alapvetően a várostromok végkimenetele határozta meg.

A császáriak becsületére legyen mondva, hogy hosszú ideig tartó tétlenség után szinte minden erőforrást megmozgattak annak érdekében, hogy végre kiűzzék a törököket az országból. A status quo és az erőviszonyok megváltoztatásához azonban ez a kísérlet kevés volt. Az országnak ellenben iszonyatosan nagy károkat okozott.