Keresés

Részletes keresés

atsitua Creative Commons License 2005-08-31 16:46:28 22

Szia Szadvar. Nem, nekem nincsenek érzelmi hullámzásaim, mármint a szempontból, hogy nem szoktam magamba süllyedni. Az antidepresszánsok eltűntették a depressziómat. Viszont az mindig is, gyerekkoromban is jellemző volt rám, hogy indokolatlanul rám jött például a nevethetnék, vagy a sírhatnék. Ha sírtam, odajött anyám, és megkérdezte, hogy miért sírok, de nem tudtam válaszolni rá. Én nem vagyok tisztában az érzésekkel. Néha úgy gondolom, hogy tudom, hogy mit érzek, de ha jobban elgondolkodom rajata, kiderül: ostobaság.

Te hogy vagy a kapcsolatteremtéssel és a beszéddel? Én általában összevissza beszélek , ha kapcsoltatot akarok teremteni. De néha sikerül.

Miért kérdezed hogy hány éves vagyok?

Egy valamit nem értek: ráklikkeltem a nick-nevedre, és láttam, hogy sok hozzászólásod volt, de egyik se a Szadvar-nicknéven....

 

Ha ezt megmagyarázod, leírom én is, hogy mennyi idős vagyok, és tehetsz fel kérdéseket is, amit akarsz. De először ezt tisztázzuk le.

Ugyanis volt már olyan ember akivel leveleztem, és autistának mondta magát, majd én jöttem rá, hogy többszörös személyiségzavara van. (jó pár évig tanultam pszichiátriát a főiskolán, és a gimiben is 2 évig pszichológiát.)

 

De remélem nem sértettelek meg....

 

Üdv: atsitua

A hozzászólás:
szadvar Creative Commons License 2005-08-31 16:04:45 21

Szia!

Egyáltalán nem zavartál meg, sőt!!! Örülök, hogy van végre valaki, aki tudja, mi ez!!!

Igaz, én megyeszékhelyen lakom, de nem igazán volt eddig lehetőségem megismerkedni autistákkal. Talán az én hibám is. Mivel nem vagyok biztos a saját aspergerségemben, így nem is merek nyitni, mert félek, kinevetnek.

Ha nem sértelek meg, leírnád hány éves vagy? Én 27 múltam és úgy éltem eddig, hogy tudtam, nem vagyok átlagos, de nem gondoltam arra, hogy ami nekem természetes, az másnak nem.

Nekem az állandó mehetnéken túl a zene volt min-most ez is visszaesett, de majdcsak visszatérek a régi kerékvágásba...

Az én szüleim sem tökéletesek -elváltak 1997-ben, én az alkesz apámmal maradtam, anya meg elment tesómmal. Szönyű gyermekkorom volt -holott az anyagiak adottak lettek volna... de ez nem rajtam múlt.

Ja, és én is imádok olvasni. Sajnos, elég gyakran olyannyira letaglózom magam egy könyvvel, hogy bezárkózom teljesen a saját világomba. És senkinek nem beszélhetek erről, mert úgysem lenne értelme. Ők meg csak ezt veszik észre, hogy napokig nem vagyok hajlandó és képes semmire.

Szerinted ez normális dolog? (itt most erre a hullámzásra gondolok) Neked is vannak ilyen időszakaid?

 

Előzmény:
atsitua Creative Commons License 2005-08-30 22:12:32 20

Szia Szadvar. Bár elsős koromban a főiskolán csak valamivel négy fölött teljesítettem, a 2. évben már kitűnő voltam....csak annyira piszkáltak az évfolyamtársaim, hogy nem bírtam tovább, és önként és dalolva tovább álltam. Nem bántam meg. (Végülis még folytathatom, fiatal vagyok még.)

Érdekes, hogy állandóan mentél valahová régebben....ismerek olyan autistákat, felnőtteket, akiknek szintén ez volt a mániájuk....

Én ennek pont az ellentetje vagyok. Nekem a saját szobám a világom, és a saját világom a saját fantázia-gondolataimba menekít el....na ebből biztosan sejted, otthon ülő típus vagyok....mindig ez volt velem....csak a könyvek, a lexikonok, az internet, és már meg is van a világom....

Sohasem vágyódtam arra, hogy menjek csak úgy....de hát, ilyen vagyok.

A kérdésedre a válasz: hogy hogyan viselték el a szüleim hogy ilyen vagyok? Amikor gyerek voltam, a szemembe mondták, hogy ne forogjak tovább, mert beleszédülnek és visznek a fogyatékosok gyermekotthonába....szóval sehogy....azt hiszem, valami gáz lehetett a nagyszüleimmel is....

Ott ültem 4 éves kiskölyökként a vonatok előtt, és mégcsak fel sem kaptak....Egy idegen férfi mentette meg az életemet, ordítva, hogy: "Gyerek a sínen! Gyerek a sínen!"- s azonnal felkapott, míg nagyszüleim csak ezt mondták: "Már megint makrancoskodik". Most neki köszönhetem hogy itt ülhetek a gép előtt.

Egyedül anyám volt az, és persze most már a nagyszüleim is, akik kezdtek megérteni akkor, amikor 21 évesen mondta nekik a pszchiáterem hogy a gyerek autista. (Igen, csak 21 évesen. Bár 18 évesen már diagnosztizált egy főiskolai tanár, valójában ő cipelt a gyerekpszchiátriára, és eleinte még a gyógyszereimet is kiváltotta. Mert nem tudtam hogy kell azt csinálni.Anyám nem is tudta, hogy pszchiáterek és pszichológusok vesznek körül meg dilibogyó, csak amikor már vészes volt a helyzet, akkor mondtam a pszihológusnak, hívja fel anyámat....na onnan már sínen ment a dolog.)

Anyám eleinte-és még néha most sem- nem tudja kimondani az autista szót. Amikor rokonok, családtagok, szomszédok kérdeznek, hogy na mi van velem, anyám csak annyit mond, hogy ő más. Meg ilyenek. Egyszerűen nem tudja kimondani az autista szót. Sokszor felróttam családtagjaimnak, hogy ez nem lehet igaz, hogy én totál autista vagyok, és ráadásul középsúlyos-ezt mondták az autizmus kutatócsoportnál,

és mégesem vittek el orvoshoz. Azt hiszem, az okait már leírtam nekde. Súlyos családi okai voltak amiért nem kerülhettem orvos közelébe. Annyira súlyos, hogy a szakembereken kívül senkinek sem mondhattuk el....

De anyám és nagyszüleim már máshogy viszonyulnak hozzám talán egy kicsit. Talán megértenek. Talán nem. Azt sose értik hogy miért ordítottam le az egész életemet kicsi korom óta. Talán én sem tudtam.

De megírtam a könyvem, csakhogy tudja ország-világ, olyan autista is van, mint én. És tudom, hogy ez nem a reklám helye, de én az autizmusomat nem reklámozom, csak neked írom le.

hú sokat írtam, ne haragudj, ha megzavartalak....

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!