Sziasztok!
19 eves lany vagyok, edesanyam sulyoasan depresszios.
Az okokba most nem mennek bele, kb 1 eve tart folyamatosan, de mindig nagyon labilis volt, meg szuletesem elott volt egy ongyilkossagi kiserlete is. Kb masfel eve viszont egyre rosszabb a helyzet. Mivel en is megvltam/vagyok aldva psziches zavarokkal (panikbetegseg, eveszavar, lidercnyomas, borderline) de eleg nagy akaraterovel hatterbe tudom tenni es probalom minden erommel a csaladot osszetartani. Anyamnak mar nehezere megy a furdes, a felkeles, a fozes, takaritani mar honapok ota nem takarit, mindenben segitem amiben tudom, hazimunka, ha van epp allasom (diak vagyok) haza adom a fizetes felet, lelkiekben probalom erositeni, de teljesen hasztalannak erzem. Annyira szornyu,hogy barmit csinalok semmi javulas, csak latom,hogy egyre jobban megy tonkre. Szokta ugyan mondani,hogy a legnagyobb segitesege vagyok es nem tudja mi lenne vele nelkulem. Nos en sem tudom, ha velem ilyen allapotban van. Most epp munkat kene keresnie, es csak sir,hogy nincs semmi amikor eddig kereken 1 azaz egy korhazat hivott fel (apolono). Arra hivatkozik,hogy nincsenek telefonszamai, ugyhogy most is a gep elott ulok es irom neki ki Budapest osszes korhazanak az elerhetoseget. Ezen kivul igyexem olyan csaladi programokat tervezni,mint kirandulas, setalas, vasarlas, kutya setaltatas, mozi stb... apro kis meglepetesekkel probalom felviditani, sokat beszelgetunk, egyszer kokemenyen megmondom a magamet amolyan sokkterapiakent, maskor megertoen es kedvesen igyexem tanacsokat adni. De neha olyan szinten szanalmasnak erzem magam,hogy nevetnem kell. 19 evesen sulyosan segitsegre szorulva itt allok egy depresszios anyaval, egy semmirekello batyjal es egy lathatatlan apaval aki fel eve a telefont sem emeli fel. Amikor multkor elmentunk anyuval a pszichiateremhez, az elso mondata az volt miutan ranezett anyamra,hogy amig ilyen allapotban van tolem se varjon javulast, marpedig anyam szeirnt a legnagyobb "problema" en vagyok, vagyis az en allapotom amin az segitene ha o jol lenne, tehat ordogi kor, mindenki csak sirankozik, mindenki azt mondja,hogy de jo lenne ha jol lennek mert akkor anyu is es de jo lenne ha.... de senki nem tesz semmit rajtam kivul es neha megfogadom,hogy sz@rok bele az egeszbe es nem fogom felaldozni magam egy ilyen tehetetlen idiota csalad miatt akik talalan maximalisan kihasznalnak.
Mellesleg az o pszichiatere egy luzer aki talan piacon vette a diplomajat, de iszonyat idiotan allitotta ossze anyu gyogyszereit (ezt az en orvosom mondta), semmit nem er a vilagon, es valthatna orvost, dehat azt is ugye annyira szornyen bonyolult es nehez neki,hogy legalabb egy telefon lenne meg egy fel oras ut a korzetihez.
Ezt sajnos mar tenyleg nem tudom helyette megtenni. Es a legjobban attol felek,hogy telejesen rafogunk allni erre a dologra, hogy en mindig itt vagyok es mindig mindent megcsinalok. 1 hettel ezelott egy koncertre alig tudtam elmenni, mert pont rajott a panikroham es nem mert egyedul maradni. Akartam telefonalni unokatesomnak,hogy jojjon at, de anyam megtiltotta, ezek utan nem volt mas, megmondtam,hogy sajnos en most elfogok menni, de ha barmi van azonnal hivjon. Egesz vegig a telefonom bamultam, felemelo volt :(
Lesz ennek valaha (jo) vege? |