|
|
A hozzászólás:
 |
Alhazred
 2005-06-18 20:49:56
|
20
|
| Oké, minden világos. |
|
Előzmény:
 |
|
yogibear
2005-06-18 19:36:01
|
19
|
<i>46. ÁTALAKULÁS
Aztán, mikor észrevette, hogy nincs egyedül, elhallgatott.
Kísérteties, csillogó négyszög képződött a levegőben. Kristályhasábbá szilárdult, megszűnt átlátszó lenni, s fakón derengett. Elmosódott, kínzón kivehetetlen árnyalakok úsztak a felszínén és a mélyében. Fény- és árnyékoszlopokká olvadt össze benne, egymást metsző küllős mintákká; ezek lassú forgásnak indultak, s ugyanakkor mintha lüktető ritmus töltötte volna be a világmindenséget.
Olyan látvány volt ez, mely megragadta és lekötötte volna bárki gyermek - vagy bárki majomember figyelmét. De mint hárommillió évvel ezelőtt, most is csak olyan erők külső megnyilvánulása volt, amelyek finomabbak, mint hogy tudatosan észlelni lehetne őket. Puszta játékszer: célja, hogy lefoglalja az érzékeket, miközben a tudat mélyén lejátszódnak a valóságos folyamatok.
A folyamat ez alkalommal, miközben új minta szövődött, gyors volt és biztos. Hisz az évmilliók alatt, mióta utoljára találkoztak, a mester is sokat tanult, és most végtelenül finomabb az anyag is, amelyen művészetét kifejtette. De azt csak a jövő mutatja meg, hogy végül részévé lesz-e az egyre növekvő szőnyegnek.
A csecsemő máris több mint elmélyült emberi tekintettel bámult a kristályhasáb mélyére, s ha még nem is értette, de észrevette az ott rejtőző titkokat. Tudta, hogy hazaérkezett, hogy innét eredt nemcsak az ő fajtája, hanem sok más is; de azt is tudta, hogy nem maradhat itt. A pillanat elmúlik, s újabb lény születik, különösebb, mint a múltban bármelyik.
És eljött az idő; a fénylő minták többé már nem sugározták a kristály mélyének titkait. Mikor a minták kialudtak, a védőfalak is a nemlétbe foszlottak, ahonnét oly rövid időre kiemelkedtek, s a vörös nap töltötte be megint az eget.
A fém és plasztik, amelyből az elfeledett űrcsónak épült, s a ruha, amelyet a magát David Bowmannek nevező lény hordott, lángra lobbant. Elszakadt, alkotóatomjaira bomlott az utolsó láncszem is, amely őt a Földhöz kötötte.
De a gyermek ezt alig vette észre, alkalmazkodott az őt körülvevő jóleső ragyogáshoz. Egy kis ideig még szüksége volt az anyag kagylójára, amelyben erői összpontosultak. Szelleme most romolhatatlan testében látta önmagát; és minden ereje ellenére tudta magáról, hogy gyermek. És az is marad, míg nem dönt új alakjáról, vagy túl nem jut az anyagi lét nélkülözhetetlenségén.
És most itt volt az ideje, hogy menjen - bár bizonyos értelemben soha nem fogja otthagyni a helyet, ahol újjászületett, hisz örökre annak a lénynek részévé lett, amely az ikercsillagot fogta be kifürkészhetetlen céljaira. Sorsának irányát, ha jellegét nem is, tisztán látta, és tudta, hogy nem kell a fáradságos ösvényt, amelyen idejött, újra megjárnia. Hárommillió éves ösztönével felfogta, hogy itt, az űr háta mögött több út is van, nemcsak egy. A Csillagkapu ősi mechanizmusa jó szolgálatot tett, de többé nem szorul rá.
A fénylő hasáb, amelyet valamikor nem látott többnek, csak közönséges kristályhasábnak, még ott lebegett előtte, éppúgy nem érintették a lenti inferno ártalmatlan lángjai, mint őt. Az idő és a tér számára még fölmérhetetlen mély titkait zárta magába, de néhányat már maga is ismert, és azoknak már hasznát is vette. Milyen nyilvánvaló - mennyire szükséges -, hogy éleinek aránya a négyzetsor 1: 4: 9 - legyen! S milyen gyerekség volt azt hinnie, hogy a sor itt, alig három dimenziónál véget ér.
Ahogy figyelmét e geometriai alapigazságokra összpontosította, és gondolatai csak érintették is a kérdést, az üres kristály megtelt a csillagközi éjszaka sötétjével. A vörös nap izzása elhalványult - vagy inkább távolodni látszott, egyszerre minden irányban; és már ott is volt előtte a galaktika derengő örvénye.
Ez lehetett volna szép, hihetetlenül részletes, plasztiktömbbe foglalt modell is. De maga volt a valóság, amelyet teljes egészében ragadtak meg a látásnál kifinomultabb érzékei. Ha kívánja, figyelmét a százmilliárd csillag bármelyikére összpontosíthatta volna; s ennél többet is tudott.
Itt volt hát, sodródott a napok roppant folyamán, félúton a galaktika magjának zsúfolt tüzei s peremének magányos, szétszórt őrcsillagai közt. És épp ide kívánkozott, az ég e hasadékának túloldalára, e sötéten kanyargó szalagra, ahol semmi csillag nincsen. Tudta, hogy ez a formátlan káosz, amelyet csak a távolabbi tűzködök fénye rajzol körül a peremén, a teremtés még fölhasználatlan eleme, a további fejlődés nyersanyaga. Itt még nem vette kezdetét az idő; a fény és élet csak akkor önti formába e semmit, ha a most égő csillagok már rég mind kialudtak.
Egyszer már átkelt rajta, s maga se tudta, hol járt, most megint át fog kelni, de a maga akaratából. E gondolat hirtelen dermesztő félelemmel töltötte el; egy pillanatra teljesen elvesztette a tájékozódást, a világmindenségről alkotott új képe megrendült, s már-már ezernyi szilánkra hullott.
De nem a galaktika szakadékainak feneketlen mélysége dermesztette meg a lelkét; hanem egy sokkal mélyebb, a még megszületetlen jövőből fakadó szorongás. Mert emberi eredetű időmértékeit már levetkőzte; most viszont, ahogy eltöprengett a csillagtalan éjszaka szalagján, egyszerre megsejtette az előtte ásító örökkévalóságot.
Aztán eszébe jutott, hogy soha többé nem lesz egyedül, s lassan-lassan megnyugodott. Megint kristálytisztán állt előtte a világmindenség - és ez, tudta, nem teljesen az ő akaratából történt. Ha első, tétova lépteit irányítani kell, lesz, aki irányítsa.
Önbizalmát, mint egy toronyugró a bátorságát, visszanyerve, nekivágott a csak fényévekben mérhető távolságnak. A galaktika kitört a szellemi keretből, amelybe belefoglalta; csillagok és csillagködök röpültek el mellette látszólag végtelen sebességgel. Kísértetnapok villantak föl és maradtak le, mikor mint az árnyék surrant át a magjukon; a hideg, sötét hulladék, a kozmikus por, amelytől annak idején annyira félt, most nem volt több, mint egy hollószárny suhanása a nap arca előtt.
A csillagok gyérülni kezdtek; a Tejút jól ismert csillogása, amellyel, tudta, útja végén megint találkozik, önmaga fakó kísértetévé sápadt.
És egyszerre ott volt, pontosan ott, ahova kívánkozott, az űrben, a térben, amelyet az ember valódinak tart.
47. A CSILLAGGYERMEK
És ott úszott előtte a Föld nevű bolygó és rajta a sok ember - csillogó játékszer, amelynek egyetlen Csillaggyermek sem tudott volna ellenállni.
Épp jókor érkezett. Lenn a zsúfolt glóbuszon riadó villog a radarok képernyőjén, és nyomkövető teleszkópok firtatják az eget s amit az emberek történelemnek ismertek, véget ért.
Rádöbbent, hogy ezermérföldnyire alant fölébred egy szendergő halálrakomány, s Föld körüli útján lustán megrázza magát. Benne nem tehetett kárt e gyöngécske energia; de jobban kedvelte a tiszta eget. Összeszedte hát az akaratát, a keringő megatonnák némán virágba szökkentek, s ettől az alvó földgömb felére hamis hajnal virradt.
Aztán várt, rendbe szedte a gondolatait, és eddig még kipróbálatlan erőin töprengett. Most ő volt a világ ura, s nemigen tudta, mihez kezdjen legközelebb.
De valamit majd csak kigondol.</i> |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
