Keresés

Részletes keresés

Kis Ádám Creative Commons License 2005-05-08 21:06:38 88

A homonímia, mint nyelvi hátrány az emberi nyelvhasználatban valóban nem probléma, ugyanis jólformált szövegben tulajdonképpen nincs is, és ha van, az  szójáték. (Azért mondom, hogy nincs, mert az alaki azonosságot a szövegkörnyezet feloldja).

 

Ugyanakkor a szöveg számítógépes feldolgozása során jelentős probléma lehet, mert a számítógép csak korlátozottan képes a kontextus felhasználására a jelentés azonosításában.

 

Kis Ádám

A hozzászólás:
Törölt nick Creative Commons License 2005-05-08 20:54:30 86

A két leggyakoribb érv a két e-jűség mellett: 1. Sok homonima keletkezik.

 

Szvsz a homonímáknak csak a vígjátékokban van jelentőségük. A fr pl tele van homonímákkal, és senkit nem zavar

(Pl: sans-nélkül, sang-vér, cent-száz, sens-érzek/érzel sent- érez s'en -ez két névmás összevont alakja teljesen azonos ejtésű, vagy ces-ezek ses- övéi, esetleg mais-de mai-május mes-enyémek mets-rak/raksz m'est-nekem vmi valamilyen stb stb stb Ezek csak az első könyvig eljutott nyelvtanulókat zavarják, aztán a kontextus mindent megold.)

Előzmény:
rumci Creative Commons License 2005-05-08 14:56:09 84
Azért erős túlzás az egész palócot ly-ozónak tekinti. A palóc nyelvjárásnak három fő ága van: a keleti, a nyugati és a középpalóc. A keleti j-ző, a nyugati l-ező, a középpalóc területen van viszont még néhány falu, ahol (az idősebbek) ly-oznak. Meg van még néhány székely falu is. Azaz néhány ezres, esetleg néhány tízezres népességről van szó. Ha az erózió sebességét tekintjük (a 19. században még egész elterjedt volt az ly ejtése), akkor már egyértelmű, hogy kihalt fonémának tekinthető (hangnak nem, hiszen a köznyelvben is ejtjük pl. a gólnyi szóban). A dolog mókás voltához tartozik, hogy a váci siketnéma-intézetben egészen 1903-ig tanították az ly képzését, noha addigra már a beszélők túlnyomó többsége nem használta. Ez mindenesetre az iskola általános konzervativizmusáról (ami nem feltétlenül baj, csak tudni kell róla, amikor gondolkozunk) is képet nyújt, de Vác földrajzi elhelyezkedése is közrejátszhatott a dologban. Mindenesetre az, hogy a 20. századot túlélte az írásbeliségben az ly, arra vall, hogy sokáig megmarad a jövőben is, hiszen változásra a kiejtésben már nem lehet számítani.
Zárt ë. Az erózió az hosszú ē kihalásával indulhatott el, hiszen az ë – é, e – ē szembenállás aszimmetrikussá válásával a két rövid magánhangzó is stabilitása is megbomlott (az í-ző nyelvjárásokban a mai napig látható a kétféle hosszú magánghangzó közti különbség: a régi ē helyett ezekben é, a régi é helyett í áll – tehát zártabbá válás ment végbe). Már az ó- és középmagyar kori emlékekben is feltűnő, hogy a kétféle e megkülönböztetése ritkaságszámba ment (ebben szerepet játszhatott az is, hogy a török megszállás nagyobb arányban érintette a két e-jű nyelvjárásokat). Erre már csak rárakódott, hogy a reformkorban létrehozott nemzeti sztenderd alapja egy e-jű nyelvjárás volt. Ez még mindig csak az írott nyelvet érintette elsősorban. A harmincas évekbeli magyar filmeket nézve hallható, hogy a legmagasabb kiejtési sztenderdben is vígan élt a két e-jűség. Valamikor az ötvenes-hatvanas években, amikor az egyközpontúság dívott mindenben (nem véletlen, hogy ekkor volt a helyesírás érvényesülése a csúcson), nos, akkor dőlt el végleg, hogy a magyar köznyelvi kiejtés egy e-jű (tehát épp Kodály „regnálása” idején); nem hiszem, hogy ebből – miként sokan teszik – érdemes érzelmi kérdést csinálni, vagy értékvesztésről beszélni.
A két leggyakoribb érv a két e-jűség mellett: 1. Sok homonima keletkezik. A sok valószínűleg túlzás, de valóban keletkeznek homonimák. Mivel azonban ezeknek ez egy e-jűség létrejöttében és terjedésében gátat kellett jelenteniük, és ez a nyelvi változás ezek ellenében ment végbe, a valóságban inkább ellenérvről van szó. 2. A magyar nyelv egyhangú a sok e-től. Ezzel az állítással már több baj van. Egyrészt az e-k és az a-k száma megközelítőleg ugyanannyi – nem ritka az olyan szöveg, ahol az a-k vannak többségben az e-k felett. Másrészt a nyelvi változások igen gyakran épp lokális változtató mozzanatok számának csökkenését idézik elő (hasonulások); tehát az eufóniára hivatkozók felőröl, fölébred alakjai épp ellentétesek a beszélők által természetesen preferált fölőröl, felébred alakoknak. Ha valakit az „egyhangúság” zavar, elsőként a magánhangzó-harmónia ellen kellene fellépnie, de ugyanők a magánhangzó-harmóniában nemzeti kincset látnak.
Végezetül: a ¨ nem jelöl se nyíltságot, se zártságot, hiszen az o és az ö egyaránt középső nyelvállású, ellenben az ö elöl (vagy középen) képzett, szemben a hátul képzett o-val. (Ugyanígy az u – ü relációjában. Mivel azoban az e elöl képzett, rajta a fenti jelentésű ¨ nem értelmezhető, így nem okoz félreértést más jelentésben való használata. (A Czuczor–Fogarasi-szótár a zárt ë-t egyébként ė jellel jelölte; a Huszita bibliában egyébként az ë, é volt jelöletlen e betű, és az e, ė hangoknak felelt meg az è betű – ebből is látszik, hogy az a hosszúságot nem jelölte, a nyelvállásfokot viszont igen.)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!