Magyar verseket műfordításban olvasva éppen olyan sokszor érzek csalódottságot, mint amennyire büszke vagyok akkor, ha magyarra fordított versek eredeti szövegét nézegem, mert ilyenkor úgy érzem, sokkal költőibb szavakat talált a műfordító, mint maga az idegen költő. Ez a kettős érzés azonban nagyon gyanús, mert elsősorban nyilván azzal magyarázható, hogy az anyanyelvemen sokkal jobban tudok, mint bármely más nyelven. És mégis bujkál bennem a kisördög, vissza-visszatér az a gondolatom, hogy a mi nyelvünk, valahogy mégiscsak szebb. Példák hosszú sora helyett vegyük mots csak az ismert Goethe-vers, a Heidenröslein két sorát:
"Röslein währte sich und stach,
Doch half ihm kein weh und ach"
vagyis
"Szúrt és küzdött, míg csak élt,
hulló könnye mit sem ért"
(Mind e sorokat fejből idézem, és nem emlékszem, kitől származik ez a fordítás, de több jelentős költő, műfordító is lefordította.)
Első látásra nekem is kicsit köznyelvinek, prózainak tűnik a német eredeti, és annál költőibbnek a magyar fordítás. De ha megpróbálom elfogulatlanul összehasonlítani a két verziót, akkor az eredmény hasonló:
A német eredeti többlet-ékességei a magyar ford.-hoz képest:
1) a Röslein kedvesebb, mint a fordításban másutt említett pusztai rózsa
2) a doch kifejező szembeállítást jelenít meg
3) a "weh und ach"-ban is van szépség
A magyar verzió ékességei:
1) a "küzdött" kifejezőbbnek tűnik, mint a wärte sich (de lehet, hogy ez elfogult vagy tudatlanságon alapuló benyomás)
2) a "míg csak élt" önmagában is nagyon megható fordulat
3) a "hulló könnye" vizuális metaforaként jól visszaadja az akusztikus jellegű "weh und ach"-ot.
Ez így persze így egyoldalúan kvantitatív, de még annak is primitív összehasonlítás, amely nem tesz eleget a "non numerantur sed ponderantur" elvnek, és a kiragadott részlet nem is értékelhető a kontextus nélkül. De mégis talán ebből a picurka* példából is levonható az a következtetés, hogy a "szépségért felelős faktorok" helye és minősége eltérő lehet, de végösszegük valószínűleg hasonló.
A megítélés persze nemcsak nyelvtudás, hanem kiváltképpen olvasottság kérdése is. Közhelyszerű megállapítás, de talán nem fölösleges hangsúlyozni: azt, hogy egy-egy német szóhoz a német anyanyelvű művelt embereknek milyen - egyénenként is eltérő - asszociációik, érzelmeik, hangulataik tapadnak, elképzelni sem tudjuk. Az viszont biztos, hogy a mi szeretett magyar nyelvünk semmivel sem alábbvaló, mint e leggazdagabb, legműveltebb nyelvek.**
*) Na, ilyen kedves szava melyik nyelvnek van még? (a kisördög megj.) - Talán akadhat. Ismert tény, hogy az olaszban és a spanyolban van a kicsinyítőképző mellett nagyító, sőt csúnyító képző is. Kicsinyíthetőek és nagyíthatóak az adverbiumok is (bene - benino - benone). Azt pedig, hogy "in fünf Gehminuten" vagy "verkehrsgünstig" nemigen lehet magyarra, pláne angolra vagy neolatin nyelvekre szó szerint lefordítani.
**) Ahogy azt a XIX. szd. közepén egy Konversationslexikon megállapította: Die ungarische Sprache hat sich in den letzten Jahrzehnten zu einer Kultursprache ersten Ranges entwickelt." |