No, akkor egy részlet a Sisi lönyből:
Bécs, Schönbrunn, 1865 szeptember 9.
Még most se tudom, hogy puszta rosszindulat vagy figyelmetlenség volt-e az ok. Hogyan lehet egy gyereket nevelés címén ilyen borzalmaknak kitenni? Magamat is vádolhatom, mert egy álló évre volt szükségem ahhoz, hogy a szemeim kinyíljanak, és hogy megértsem a dolgot. Az is igaz, hogy a lehetőség kezdettől elpártolt tőlem. Emlékszem a napra, mikor Rudi-t Gisella-tól von Welden bárónő elvitte, hogy Gondrecourt gróf gondjaira bízza. A fiú elkeseredetten sírt és könyörgött, hogy ne küldjék el őt. Elbújt az egyik sarokban, mintha azt remélte volna, a háta mögötti falak visszatartják az embereket, hogy elvigyék őt. Gisella arcán is csordogáltak a könnyek. A bárónő elkapta a kezét és azt suttogta: "Felség, engedelmeskednie kell. Ezt jegyezze meg!" Éreztem, hogy a szívem már alig tudott elviselni ennyi kegyetlenséget. Egy hat éves gyerek, akit a legkedveltebb nevelőjétől elragadnak, hogy kadet-iskolába küldjék! Tény, hogy Rudolf korához képest jól fejlett. Intelligens és szorgalmas, már most jól megérteti magát németül, magyarul, csehül és franciául. Ugyanakkor tartózkodó, ideges és roppant ingerlékeny. De mindazonáltal még gyerek! Mikor én annyi idős voltam, mint ő, az anyám szoknyája körül szaladgáltam vagy a testvéreimmel lármáztam. De a császár elhatározta: "a lelki fejlődését a kívánatos mértékben kell csökkenteni, hogy a testi fejlődése ezzel lépést tarthasson". És miután a nevelőként számításba jöhető személyeket ő és a főhercegnő végig gondolta, választásuk az undok Leopold Gondrecourt grófra esett. Noha ez a döntés nem volt ínyemre, szokásomhoz híven hallgattam, mert reméltem talán mégis megcsal a rossz előérzetem. Megint csak bebizonyosodott, hogy az értelmem, amit különösnek, ha nem mindjárt bolondnak tartanak, sokkal meggondoltabb, mint az ő rend iránti hiú érzékeik. Hónapok múltak el így, és Rudi láthatóan beteg lett, gyakran felment a láza, köhögött, emésztési zavarok léptek fel nála és a lábai fájtak. Minden héten valami új betegsége lett, arca egyre sápadt és a szemei körül karikák keletkeztek. De ő egy szót se szólt, és Seeburger doktor "a teljesen normális fejlődési zavarok" számlájára írta az egészet. Mikor a Bad Kissingeni kúrámat befejezve, néhány napja Ischl-be érkeztem, kiderült az igazság. Latour ezredes, Gondrecourt beosztottja egy reggelen sürgősen szeretett volna beszélni velem. Láthatóan idegesen lépett a terembe, de a mozdulatai és a hangja olyan embert árultak el, aki elhatározta, hogy valami fontos ügynek a végére jár.
"Tájékoztatnom kell Felségedet Gondrecourt gróf az Ön fiával kapcsolatos néhány tervéről." mondta kertelés nélkül. "Remélem, nem ért félre engem. Nem akarok senkinek sem ártani. Csakis a trónörökös testi épsége iránti aggodalom vezérel, amit a felettesem nevelési módszerei miatt veszélyeztetve látok. Azért fordulok Önhöz és nem a császárhoz, mert az Ön anyai szíve érzékenyebben reagál a panaszaimra."
Szavait, ahogy jól sejtettem, komoly panasz követi majd, igencsak nyugtalan lettem és kértem, hogy folytassa.
"Gondrecourt gróf nevelési módszerei során energikus módozatokhoz nyúl, ha szabad magam így kifejezni. Ez a kadet-iskolában bevett szokás, ám egy gyerekkel szemben, aki még ráadásul annyira kicsi és érzékeny, mint az Ön fia, ártalmas is lehet. Nehéz kiképző gyakorlatoknak veti alá és rendszeres hideg zuhanynak, ami a császári felségnél egészségügyi problémákat okozhat. És minden alkalommal egy lépéssel tovább megy. A minap bement éjjel a hálószobájába és néhány pisztolylövést adott le." Kirázott a hideg a puszta gondolattól, hogy mennyire megijedhetett a gyermekem... "Néhány nappal azelőtt, hogy Ischl-be jöttünk, elvitte a főherceget a Lainz-i állatkertbe, ahol is az út közepén egyedül hagyta és megparancsolta neki, hogy a külső kaput csukja be. Aztán elkiáltotta magát: >Elszabadult egy vaddisznó!< A szegény gyerek elkezdett sírni és a kapuhoz rohant, ám Gondrecourt megállította, mondván: >Nem futhat el! Az osztrák császárság katonája soha sem félhet, még ha az élete forog is kockán! Szálljon szembe a veszéllyel és győzze le!< Erre a főherceg sóbálvánnyá változott, kis teste remegett, miközben próbálta leplezni a szipogását... Egy ideig így maradt, míg a kaput újra kinyitották. Ettől a naptól kezdve Őfelsége szörnyű lázálmokat lát, izzadtan és kiáltozva riad fel. Nevelője azonban meghagyta, hogy minden alkalommal figyelmeztessük a kötelességére és hagyjuk magára az ágyában."
Latour elhallgatott. Nem akartam elhinni azt, amit elmondott. Az ablakon át a kertbe láttam. Gyönyörű nyári nap volt, szikrázó napsütéssel. A kutak vizét hallottam csobogni, mámorból való gyerek- és delfin-figurák játszadoztak egymással. Rózsák illatát éreztem, idelátszott a Jainzen hegyháta tölggyel, hársfával, és nyárfával borítottan. Távolról kutyaugatás hallatszott. A világ annyira szépnek tűnt ekkor! Hogy lehetséges, hogy a fiam ezalatt ilyen gyötrelmeknek van kitéve, anélkül, hogy közülünk valaki is észrevenné? Vagy lehet, hogy a császár tudott ezekről a szörnyű módszerekről, és alkalmasnak vélte az éppen csak hétesztendős fia számára? Olyan nagy volt a megrökönyödésem és a szörnyülködésem, hogy már akkor elhatároztam, hogy cselekedni fogok, mikor az ezredes még beszélt. Megköszöntem neki az őszinte leleplezést és nyílegyenesen Ferenc József dolgozószobájába siettem. Miután mindent elmeséltem neki, az uram jó ideig hallgatott. Aztán ezt mondta:
"Nem tudtam róla, hogy Gondrecourt ilyen módszereket alkalmaz. Parancsom az volt, hogy a gyereket határozottan, de ne szörnyűségekkel nevelje. Azt hiszem, egy kicsit messzire ment el. Mégis azt gondolom, hogy jóhiszeműen járt el. Talán az utasításaim nem voltak kellően pontosak. Beszélek vele erről. Köszönöm, hogy tájékoztattál."
Felálltam és rákiabáltam:
"Beleegyezel, hogy egy ilyen szörnyeteg nevelje továbbra is a gyerekünket?"
A császár most már hiába kísérletezett a megnyugtatásommal.
"Ő nem szörnyeteg, Sissi. Ilyen a hadsereg. Ugyanakkor én is egyetértek Latour-ral, hogy ez még túl korai egy gyereknek. Elmondom ezt Gondrecourt-nak. De a feladatot nem veszem el tőle, az botrányos lenne, és egyébként sincs rá semmi ok. Különben is ez nagyon sértené anyámat. Untig elég gondunk van, nem kell újakat is a vállunkra venni. Hagyd rám ezt a dolgot. Megígérem, hogy többé nem fordul elő."
Nagyon halkan és nyugodtan beszéltem. Pontosan meg kellett értenie, hogy mit akarok mondani, és azt is tudnia kellett, hogy ez így is van.
"Most rögtön elhagyom Ausztriát, ebben a pillanatban. Nem akarom végignézni, hogy a fiam megőrül, vagy talán meghal, csak azért mert az apja gyáva."
Elhagytam a dolgozószobát, lehetőséget se hagyva neki a válaszra. Tisztában voltam vele, hogy nincs más választása, csak hogy enged. A szobámba érve a következő feljegyzést írtam neki:
Azt kívánom, hogy a gyerek nevelésére vonatkozó összes felelősség engem terheljen, környezetének megválasztása, tartózkodási helye, nevelésének irányítása, egy szóval, minden az én hatáskörömbe tartozzon, egészen nagykorúságáig. Továbbá azt kívánom, hogy a személyes dolgaimat illetően, úgy mint a környezetem kiválasztása, tartózkodási helyem, a ház vezetése, kizárólag rám tartozzon.
Elisabeth |
