|
|
 |
LvT
2005-03-11 11:51:20
|
111
|
Kedves Onogur!
> Így itt a 'v' nem egy 'u'-val rokon félhang, hanem az 'm' párja és így teljesértékű (labiális?) hang.
Természetesen nem a mai nyelvállapotról beszéltem, hanem az akkoriról.
> Feltehetően akkor a kétféle 'v' különbözően is hallatszott. Az akkori beszélők meg tudták a kettőt különböztetni. Vagy rosszul gondolom?
Elöljáróban: []-k között az APhI/IPA fonetikai jelölést adom meg (ehhez unicode kell), //-k között pedig az X-SAMPA megfelelőt (ehhez nem kell unicode).
Három hangról beszélünk: a [u̯] /u_^/ félmagánhangzóról, a [w] /w/ zöngés labioveláris approximánsról (vö. angol), a [β] /B/ zöngés bilabiális réshangról (vö. spanyol). Ez utóbbi kettőt csak a legszigorúbb fonetikai szinten szokás megkülönböztetni (magam is "gátlástalanul" adtam a fgr. *kiwe rekonstrukciót az alább, holott az *kiβe). Ugyanakkor a /w/ fonetikailag nem más, mint igen zártan ejtett /u_^/: a kettő közt ugyanolyan kicsiny a különbség, mint a magyra éjt /j/ hangja és az angol eight [ei̯t] /ei_^t/ szó /i_^/ hangja közt. N.B. A /w/ : /B/ approximáns-réshang kontraszt is létezik palatális kivitelben: /j/ : [?ʝ] /j/: ez utóbbi hangot ejtjük a j helyett pl a dobj! felszólító módú alakban.
Látszik tehát -- különösen ez utóbbi példából --, hogy ezek különböző hangok, de nemigen találhatni olyan nyelvet, ahol szemben állnának egymással. A nyelvek túlnyomó többségében ezek pozícionális variációk: ez mondjuk a /u_^/ : /v/ (< /B/) viszonyában kitűnően megmutatkozik a szlovén és az ukrán nyelvben. Ilyesmi volt a magyarban is. Jelöljük V-vel a magánhangzókat, C-vel a mássalhangzókat, B-vel a kérdéses v-szerű hangot, #-vel a szóhatárt, ekkor az alábbi fonotaktikai lehetőségek voltak:
1. VBV 2. VBC 3. VB# 4. CBV 5. CBC 6. CB# 7. #BV 8. #BC 9. #B#
Ebből a gyarkorlatban kizárható az 5. (CBC), hiszen szó belsejében hármas mássalhangzótorlódás nem fordulhatott elő (és a B ebből a szempontból msh., mivel nem szótagalkotó), a 8. (#BC), mivel szó elejét kettős msh.-torlódás sem volt, valamint a 9. (#B#), mivel egy msh.-ból álló szó a magyarban nem létezett. A 6. (CB#) is csak viszonylag későn volt lehetséges, már itt a Kárpát-medencében a szóvégi 4.-ből kialakulva (CBV#), azaz a szóvégi mgh.-lekopás után.
A maradék pozíciókban a B-nek kétféle allofónja volt lehetséges: az /u_^/ félmagánhangzó, melyet a fontotaktikai képletben u-val fogok jelölni (aláhuzatlan u = teljesértékű mgh.), ill. a /w/ vagy /B/ mássalhangzó, melyet w-vel jelölök. Az allofonikus megoszlás az alábbi volt:
1. VwV 2. VuC 3. Vu# 4. CwV 5. --- 6. Cw# (~ Cu#) 7. #wV 8. --- 9. ---
Ez pedig a következőképpen fejlődött tovább (V' = hosszú mgh.; a w-vel jelölt bilabiális /B/ réshang idővel labiodentális /v/-vé [ritkán bilabilális /b/ zárhanggá] fejlődött):
1. VvV (ritkán VbV) : vö. avul (de ó); ibolya (< viola /wiola/) 2. V'C (ez igen ritka eset, korai szóösszetétel kell hozzá, így példát egyelőre nem találok) 3. V'# : vö. tó (de tavak) 4. CvV : vö. falvak (de falu) 5. --- 6. Cu#~Cü# (> Cú#~Cű#), Cv#, CC#: vö. falu (de falvak, ill. nedű < nedü ~ nedv, sőt könny ~ könyű ~ könyv 7. #vV (ritkán #V): vö. vagyok; öt (de osztják wet, finn viisi) 8. --- 9. ---
A 6. példa fiatal, ugyanakkor mutatja hogy a pozícionális magánhangzó-mássalhangzó váltakozás még akkor is élő, produktív tényező volt.
> Szerintem a név szavunk nem ide tartozik. Ha jól tudom ez közös eredetű a nem(es) szavunkkal, s itt az m-v váltakozás jelenik meg.
A nem 'lat. gens' szavunk eredete bizonytalan, összatartozása a névvel egyáltalán nem magától értetődő. De ha ez így is lenne, akkor is csak az lenne a helyzet, hogy a nem szó is "ide" tartozna.
Ugyanakkor a név vége valóban *m-re megy vissza (vö. finn nimi < ur. *nime), és mgh.-közi *m denazalizációval tényleg az esetek többségében *w-vé ([β] /B/ hanggá) lett a magyarban. De a szó végre kerülve ez is rendszerint vokalizálódott (azaz kettőshangzó második eleme lett), amit jól mutatnak az alábbi példák: - m. fű ~ füvek, vog. pam < ugor *pim3 - m. jó ~ javak, vog. jomas < ugor *jom3 - m. lé ~ levek, finn liemi < fgr *leme Úgyhogy a név szavunknak is né/nő ~ nevek alakúnak kellene lennie...
(N.B. Szó közepén az eredeti *m csak akkor marad meg a magyarban, ha nem zárhangjellegű mássalhangzó mellett áll, vö. szem, finn silmä < ur. *ilmä. Zárhangok előtt eltűnik, zöngéssé téve a zárhangot, vö. m. hab, finn kumpu < ur. *kumpa 'hullám'.)
> Példa erre a Demecser-Devecser településnevek ill. Szatmár-Szatvár családnevek is.
Ezek nem analógok a fentivel, mivel sokkal korábbiak. Ez a m ~ w (> b, v) váltakozás török "import". A (finn-)ugor eredetű szavakban nincs is ilyen szóváltakozás: az m megmarad szó elején (vö. m. men(ni), finn mene- (mennä) < ur. *mene), és szó belsejében nem plozív msh. mellett; szó belsejében hangzóközi helyzetben ugyanakkor mindig denazalizálódik, zárhang mellett eltűnik. ̯
|
|
A hozzászólás:
 |
Onogur
2005-03-10 18:22:34
|
108
|
Kedves LvT!
> Van egy szavunk a név, amely mutatja, hogy hosszú mgh. után ez a félhangzó a szóvégen is megmaradhatott, mert a hosszú mgh.-val nem tudott kettőshangzót alkotni.
Szerintem a név szavunk nem ide tartozik. Ha jól tudom ez közös eredetű a nem(es) szavunkkal, s itt az m-v váltakozás jelenik meg. Példa erre a Demecser-Devecser településnevek ill. Szatmár-Szatvár családnevek is.
Így itt a 'v' nem egy 'u'-val rokon félhang, hanem az 'm' párja és így teljesértékű (labiális?) hang. Feltehetően akkor a kétféle 'v' különbözően is hallatszott. Az akkori beszélők meg tudták a kettőt különböztetni. Vagy rosszul gondolom?
O.
|
|
Előzmény:
 |
LvT
2005-03-10 16:04:32
|
104
|
Kedves RogerWilco!
> Mi magyarázza a következő két- (három-?)féle ragozást?
fő - feje(m) nő - neje(m) vő - veje(m)
DE
kő - köve(m) tő - töve(m)
Van egy jó közelítés, amely megadja, hogy mi lehetett a szavak "eredeti" alakja: ez pedig az, hogy a többes számú, tárgyesetű, személyragozott stb. alakok végéről elhagyjuk a toldalékot. A fenti példákban tehát: feje, neje, veje, köve, töve: annyi kiegészítéssel, hogy az ej, ill. öv eredetileg kettőshangzók voltak (a j ill. a v rövid i-ként, ill. u-ként hangzott). Az ómagyar korban azonban a szóvégi rövid magánhangzók lekoptak (vö. Tihanyi Alapítólevél: feheruuaru rea meneh hodu utu rea > mai Fehérvárra menő hadútra). Így a szavainkból fej, nej, vej, köv, töv lett, azzal, hogy az ej és az öv továbbra is kettőshangzókat jelölnek. Ez utóbbi kettőshangzók így szóvégen hosszú ő magánhangzóvá váltak: fő, nő, vő, kő, tő, miközben a ragozott alakokban másképp változtak: a kettőshangzó félhangzós eleme mássalhangzóvá vált, ezért van fejem, nejem, vejem, kövem, tövem.
Ha megnézzük a Tihanyi Alapítólevél (TA.) fenti idézetét, akkor további, ezzel kapcsolatos meglátásokat tehetünk:
A mai menő folyamatos melléknévi igenév akkor még meneh alakú volt. Ez a szóvégi h szerűség idővel szintén félhangzó lett, és az így előállt kb. menej szóalak ugyanarra sorsra jutott, mint a fenti fej stb., így lett belőle menő. Sőt azt is megfigyelhetjük, hogy azok az igenevek, amelyek korán főnevesedtek, azok megtartották a régies ragozott alakjukat, vö. ered ige > erdő ~ erdeje.
Látható, hogy a mai -ra/re rag helyett a TA.-ban még rea /reá/ névutó van. Emiatt van, hogy a ragok többsége előtt mégsem -ej-, -öv- tőváltozat áll, pl. fővel nem *fejevel, kőre nem *kövere. Ugyanis, ezek a ragok a fenti változások korában még mind névutók voltak, így előttük szóvég volt, tehát megtörtént az -ej, -öv > -ő változás mielőtt raggá váltak volna.
A tanulság tehát az: a ragozott alak az elsődleges, az alanyesetű a másodlagos! Ha így nézzük, ez a két ragozás ugyanaz a ragozás.
> és a harmadik (?) típus
hő - hője, hőm, hevem (hövem?)
Van egy szavunk a név, amely mutatja, hogy hosszú mgh. után ez a félhangzó a szóvégen is megmaradhatott, mert a hosszú mgh.-val nem tudott kettőshangzót alkotni. A hőszó a kialakulása során két útra lépett: egyrészt egy hosszú tőhangzós szóváltozat lett belőle, vö. nagy hévvel ~ nagy névvel, heves ~ neves, hevem ~ nevem. Másrészt a kő mintája is hatott rá, így a tőhangzó a szóvégi -v előtt megrövidülhetett, az így előállt hev-ben az -ev már lehetett kettőshangzó, így -ő-vé egyszerűsödhetett (nem szóvégen viszont megmaradt az "eredeti" állapot).
> Én csak arra tudok tippelni, hogy az első csoport finnugor eredetü, azt tükrözi.
A fenti szavak mind finnugor/uráli eredetűek*. De a ragozás során fellépő tőváltakozás már a magyra nyelv sajátos fejlődéséhez tartozik.
* A hő ismeretlen eredetű, de ennek ellenére valószínűleg fgr., és az ismeretlen eredet itt csak annyit jelent, hogy nem sikerült megbízható fgr. etimológiát adni hozzá. Ennek ellenére vö. finn kiima.
A fgr. rekonstrukciók: fő < *päŋ3, nő < *ńiŋä, vő < *wäŋ3, kő < *kiwe, tő < *tiŋe/tüŋe, hév/hő ?kej(e)-mä. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|