Nos, úgy tűnik öreg-fiatal problémakörben egyfajta (szerényű) intézménnyé váltam, tehát úgy látom jónak, hogy itt is megnyilvánuljak ! :DD
(nOri ilyen témájú topicjainak száma különben valóban exponenciálisan nő - vajon miért ?)
Potyka3 kíváncsiságát elégíteném ki, és némi hiánypótlást is végeznék, mert arról valóban keveset írtam eddig, hogy milyenek a maifiatalok ?
A saját szemszögemből nézve (kishíján 30 esztendős vagyok) generációm (75' a király ! :-) ) a következőképpen fest :
Mi vagyunk a Ratkó-korszak gyermekeinek gyermekei, vagyis a második (szerényebb) demográfiai hullám tagjai. Oviban építőkockával dobáltuk egymást, mert Legója csak a maszek szülők kölykeinek volt otthon. Viszont egy-két matchboxunk azért akadt, amiknek remek gurítósáncot építettünk a homokozóban minden áldott nap, ha szép idő volt, mert mindig volt egy tapló, aki reggelre szétrombolta.
Ételben-italban nagy többségünk nem szenvedett hiányt, éreztük Kádár papa melengető jóindulatát. Jutott kakaópor a tejbegrízre, bár a béna óvónők olykor kifelejtették belőle a cukrot, mert akkor ez a két árucikk még külön-külön volt hozzáférhető.
Karácsonykor bizarr, de roppant finom gyümölcsöket találtunk a fenyőfa alatt, és akkor még nem zavart minket az ebben rejlő a nyilvánvaló botannikai paradoxon.
Aztán ki önként, ki a fegyveres erőszak hatására, de iskolások lettünk. Ez már nem smakkolt annyira. Egész délelőtt koptattuk a jókis fapados tantermeket, bámultunk az ökölbe szorult arcú József Attila portréjára a falon. Olykor rotring ceruzából buherált fúvócsővel oda is pörköltünk neki.
Látványosan úgy tettünk, mint aki totálisan közömbös a másik nem iránt. Lélegzetvisszafojtva brunyáltunk a gázkamrának is beillő iskolai retyóban, ha már semmi más választás nem kínálkozott.
Méla undorral tömtük magunkba a menzán a moslékot, aztán unatkoztunk a haverokkal a napköziben kétkapura.
Persze meg is nőttünk időközben. Serkentek a bajszok, az úttörőingeket majd átdöfték a kőkemény, hegyes kis mellek. Elnéztük az agyzsibbasztó zászlófelvonások alkalmával az előttünk álló lány gyönyörűséges haját, és rádöbbentünk mennyire tetszik.
Küzdöttünk a házifeladattal (volt aki akkor tanult meg bliccelni), és a szüleinkkel, hogy megnézhessük az Alfa Holdbázist. Aki látta, kialvatlan szemekkel ecsetelte a rémségeket másnap, a büfé előtti sorban.
Minél inkább cseszegettek a tanárok, hogy hetedik-nyolcadikban kell megalapozni a felvételinket, annál kevésbé tudott mindez érdekelni bennünket. Viszont a strandra járás új értelmet nyert - és feltűntek az első monokinis lányok...
Elmentük középiskolába, mert mindenki más is elment.
Új haverok - aztán barátok akadtak az új arcok között.
Már jónapotot köszöntünk a tanároknak, a Csókolomkatinénit sutba vágtuk.
Sikerült először berúgni a cimborákkal édesanyánk nagy-nagy kétségbeesésére.
A tanműhelyi előírások ellenére hosszúra növesztettük a hajunkat, és állandóan "sátánmetált" meg "hülyezenét" hallgattunk...
Sok-sok nyüglődés árán, de megismertük a csók és az ölelés ízét - és úgy döntöttünk, ez kell nekünk !
A rokonok már mind pénzt adtak karácsonyra, csak dédike bajlódott a kötött sapkákkal, amiken harsányan röhögtünk a háta mögött.
Elhagyott az első nőnk, átvert az első igazi barátunk - ez elég gáz volt.
Leérettségiztünk - szinte fel sem tűnt. Aztán ki főiskolára, ki a sereg nyájas, vendégszerető kebelére tért meg közülünk.
Mindkét helyen a piázás, a piszkos fantázia és a minél több lógás volt napirenden. Pillanatok alatt kopott le a szülői nevelés máza az újdonsült "felébredt" és kellően dörzsölté váló tagokról.
Aztán ezzel a hülyeséggel is békénhagyták az embert. Viszont enni kellett valamit, és az aktuális nővel is jó lett volna összeköltözni, hogy az anyja ne pampogjon folyton, tehát kellett valami meló.
Lett. Bejártunk, az elején güriztünk, aztán kiderült, hogy ez szükségtelen és káros. Úgyhogy utóbb csak a kis kolleganők kedvéért maradtunk bent tovább.
Hazavittük az alamizsnát, eldurrantottuk egy hét alatt, aztán mentünk kuncsorogni a haverokhoz. A nő meg folyton férjhez akart menni. Elvettük. Ámen.
Kéne egy saját lakás... Na az kibasz fájdalmas műtét volt ! Hivatal, bank, Bástya elvtárs. Öregedtünk tőle vagy öt évet. Aki épitkezett, az tizet plussz megrokkant.
Ki se fújtuk magunkat, kezdődött a nyaggatás a gyerekért. Összehoztuk. Rohadtul fostunk, hogy ne legyen semmi baja az asszonynak a szülésnél, de nem mondtuk senkinek. Úgyis mindenki ezen rinyált.
A gyerek szép lett. Ránk hasonlít, meg minden. Csak éppen az asszony valami vicces összeget kap gyes gyanánt. A bankot meg ez nem annyira érdekli. A gyerek meg úgy fogyasztja a pelenkát, mint más a levegőt. De azért helyes kölyök. Csak hangos.
Haverok ? Talán nem mennének el mellettünk az utcán. Szórakozás ? Vasárnap ebéd után egy sör. Esetleg egy kártyaparty hébe-hóba. Meg a net. Van pár érdekes fórum...
Milyenek vagyunk ? Ilyenek. Agyon vagyunk zsigerelve a pénzzel, ezért cserébe ott kummantunk ahol tudunk. Vallásos hévvel gyűlöljük a hivatalokat és bankokat, életünk megrontóit. A szexet azt szeretjük, csak nem győzzük eleget művelni, mert mindig van valami marhaság. A politikusokat valahol a rovarok szövevényes családfáján tartjuk nyilván, a büdösbogarak nemzettségében. És roppantul nem csípjük, ha valaki ránk akarja testálni a bajait. Mert minket ez nem érdekel. Ami érdekel, ahhoz is ritkán jutunk hozzá. Élünk. Túlélünk. mire várunk ? Talán egy jó alkalomra, hogy valami svindlivel összekaparjunk egy kis zsetont. De úgyis tudjuk hogy attól sem lenne jobb. Ahhoz sok zseton kéne. És nem csak a mi zsebünkbe.
Ismerjük a problémákat.
Tudjuk hogy itt minden mélységesen el van baszva.
Azt is tudjuk mit kéne tenni.
És azt is, hogy ki, kik miatt nem lehet soha-soha megtenni mindezt.
Együtt élünk ezzel a tudattal.
És szarunk rá. |