Keresés

Részletes keresés

LvT Creative Commons License 2005-01-06 15:39:51 71
Kedves Caciki!

> Van valami jó (jobb) ötleted a szemérem eredetére?

Nincs, de engem nem zavar az "ismeretlen" eredetű címke, mert ez tudományosan tarthatóbb, mint beleugrani akár egy lehetséges, ugyanakkor mégis kétes megoldásba.

De ha a szigorúan tudományon kívüli véleményemre vagy kíváncs, elmondhatom. Számomra ez echte magyar szónak imponál, így inkább erre keresgélnék. Azt el tudom képzelni, amit az alanti etimológiai is tartalmazott: egy r : m > m : r metatézist. Így elviekban az is felmerülhet, hogy a szer szóbokrához csatoljuk. (De ebbeli -- irodalmi munkásságom részét képező -- véleményemet nem kívánom senkivel szemben megvédeni :))
A hozzászólás:
Caciki Creative Commons License 2005-01-05 17:53:58 70

Kedves LvT!

 

Köszönöm rendkívül tanulságos észrevételeidet, védekezzen a továbbiakban a szerző, ha akar (és tud). Van valami jó (jobb) ötleted a szemérem eredetére?

 

Üdvözlettel:

 

Caciki

Előzmény:
LvT Creative Commons License 2005-01-04 19:55:04 68
Kedves Caciki!

> > Az or. срамнóй előzményeként szzolgáló ószláv alakban sem ez, hanem a
> következő szótagban lévő feszített veláris jer volt hangsúlyos:
*sramьnъ̃́jь.
Ez rendben van, de nem érv amellett, hogy
> nincs alap arra, hogy reálisan feltételezzünk egy véghangsúlyos délszláv
> *
sramén melléknevet, ha a hangsúly erre esett volna (vagy ószláv -ьn-
> elődjére), akkor a hangsúly a megelőző szótagra tevődött át.

Ezt a kettőt így én nem pároztattam, sőt a mindig is kettéválasztottam hozzászólásom két gondolatmenetét, amelyk a fenti idézetben úgy szerepelnek, mintha ok és okozati viszonyban állnának. A két gondolatmenet: (1) metodikai hiba van a cikkben, hiszen az ószláv eredetű orosz pronominális melléknév hangsúlyviszonya nem lehet érv a nominális alak hangsúlyviszonyára; ez utóbbit kellett volna vizsgálni. (2) Ha már felvetettem, megtettem azt, hogy a nominális alak viszonyait vizsgáltam, és ez alapján elvetettem azt, hogy az ószláv -ьn- hangsúlyos lett volna.


> Azt tudjuk, hogy a hangsúly az első szótagra tevődött át (mert hiszen ott van a déli szlávoknál), de tudjuk-e, hogy mikor?

Én ezt egyáltalán nem látom így, nem lehet megfordítani a bizonyítás terhét. A kérdés feltétele csak így indokolt: „Tudjuk-e, hogy a hangsúly ebben az esetben elmozdult az első szótagról?”

Látható, hogy a hangsúly nem a legutolsó szótagon van, hiszem az ószláv rekonstrukció sem véghangsúlyos **sramъ́, hanem tőhangsúlyos *srámъ. Egy szóvég felé mozduló hangsúly esetén is nyilvánvaló, hogy a hangsúly csak hangsúlyt viselni képes szótagon lehet. Itt kellene következnie annak a bizonyításnak, hogy az ószláv ószláv -ьn- denominális melléknévképző viselhette a hangsúlyt, annak ellenére, hogy egy leánynyelvben sem ilyen. Külön megfontolás, hogy a nyugati délszláv nyelvekben a zenei hangsúly csak a nyomatéki hangsúlyt viselő szótagokon maradt meg: hogy viselhet tehát a mai szln-szb-hv. sramen ~ sraman melléknév komplett tonális hangsúlyt az első szótagon, ha az egyedi nyelvekre jellemző hangrendszer kialakulásakor nem volt nyomatékos? Egyáltalán hogy viselhet nyomatéki hangsúlyt egy redukált magánhangzó egy teljes értékű (ráadásul hosszú!) magánhangzó után? És hogyan viselhet egy (nem feszített) redukált magánhangzó zenei hangsúlyt? (Ha pedig nem viselhet zenei hangsúlyt a szlávban, akkor nyomatékit sem).

Egy tudományos bizonyításban nem elég, hogy valami elképzelhető, bizonyítani is kell, hogy valóságos is.


> Nyilván nem egyik napról a másikra, ahogy az ősszláv felbomlását nagy szlavistáink közül is többen képzelték. Kb. ezer évvel ezelőtt miért nem lehetett egy olyan *sramen típusú alak a pannóniai szlávoknál, ahol az ь már e-nek hangzott, de a hangsúly még a képzőre esett?

A fent beláttam, hogy bizonyítékok hiányában nem állíthatjuk, hogy a közös déli szláv *sramьnъ esetén a hangsúly a -ьn-ra esett volna. Egy mentsvár lenne: a jerek vokalizálódása után tolódott volna át a hangsúly az -en- szótagra szlovén és kaj-horvát belső fejlődés eredményeként. De ezt megint bizonyítani kellene. Sőt a szlovénban azt tapasztalni, hogy az emelkedő hangsúly előre tolódik – vö. szlv. góra, de szb.-hv. (što-nyj.) góra, orosz горá – az orosz сорóм pedig bizonyít amellett, hogy emelkedő hangsúlyról van szó. Ezért a szlovénban még egy hipotetikus jerhangsúlyos délszláv *sramь́nъ esetén is *srámьnъ-t várhatnók.

> Szemantikailag sincs ok a szemérem szót a nőnemhez kötni, hiszen eredetileg (nyelvjárásilag később is, vö. „A futás szemirem, de hasznos” – Göcsej, Magyar tájszótár) a jelentése nem volt más, mint a szégyen és a gyalázat szavaké (régebben ebbe a szinonimasorba tartozott még a szidalom is).

Úgy érzem, az, hogy ‘szégyen’ volt a jelentése, nem cáfolja a nőnemhez való kötöttséget. (Az eredeti jelentés problémáját pedig l. később.)

> A ’genitáliák’ jelentésben sem kapcsolódott a szemérem kizárólag a nőkhöz, sem a régi magyarban, sem a mai eufemisztikus használatban, de mivel ez utóbbi esetben bibliai eufemizmusok tükörfordításáról van szó a szlávban is, nálunk is, ez a jelentés nem feltétlenül együtt érkezett magával a szóval.

A bibliai eufemizmusokra való utalás itt nagyon fontos. Ezt determinálja a nők értékelését a társadalmunkban, és akkoriban még inkább ezt determinálta. Árulkodó az, hogy az oroszban ez a szó egyházi szláv alakban is megtalálható: ez jelzi a szó korabeli regiszterét, egyházi terminus volt. Ha a magyar átvette ezt a szót, akkor ezt a keresztyén terminológia részeként vett át. És a kor Biblia-értelmezése szerint a nő viszi bűnbe, „szégyenbe” a férfit: ez tehát kiemelten a nőnemben jelölt dolog. Ezen túlmenően a női szeméremtájékra több olyan népi kakofemizmus is él, mint pl. a csúf, miközben a férfi genitáliák esetén ez nem jellemző. Így nem lehet olyan könnyen parírozni ezt a kérdést.


> Ez az absztrahált alak valóban sokszor –a végű a magyarban, de azért vannak ellenpéldák is (vö. szent < svęt[ъ]).

Egy magyarázatnak mindig gyengéje, ha a kevésbé általánosból indul ki. Ami a m. szent szóra vonatkozik. Első említése az EWUng. szerint 1156 scentusa helynév (korábban személynév). Ez fontos: az alapszó veláris kicsinyítő képzőkkel bővült, ráadásul nem is csak a végül is nem példa nélküli -a-val, de az -us-sal is. Ennek magyarázata az is lehet, hogy egy *szenta szóalakot vettünk át, csak az szóvégi -a-t emfatikus kicsinyítő képzőnek értelmezte át a nyelvérzék, és idővel a közszóból elhagyta, de személynevekben egy ideig fenn ált.

Ráadásul itt van analógiának parázna szavunk, amely elsőként ugyanabban az 1372 utánra datált forrásban bukkan fel, mint a szemérem. Pedig azonos regiszterbe tartoznak, azonos felépítésűek...


> Ez nem ellenérv: egy 1. ’szégyen(érzet), 2. ’szégyen, gyalázat’, 3. ’nemi szervek’ jelentésű főnévből képzett melléknév a főnév bármelyik jelentéséhez kapcsolódhat (pl. a 2.-hoz és a 3.-hoz, vö. or. срамной уд 'férfi nemi szerv', az 1.-höz és a 3.-hoz, vö. régi magyar szemérmes test) [...] A "hiányzó láncszemek" a szinonimasor más tagjaiból képződnek, pl. a főnév 2. jelentésében nálunk szégyenletes, gyalázatos stb

Eddig a 3. jelentést másodlagosnak tartottad, most nem indulhatsz ki belőle. Ezen kívül adatot kérnék arra, hogy mikor volt a szemérmes melléknévnek a magyarban szemérmetlen jelentése. Ez azért kellene ahhoz, hogy ez utóbbit tartsuk az előbbi eredeti jelentésének. Nem mellesleg a szégyenletes első előfordulása 1845, tehát igen késői; a szégyentelen viszont más 1456 után datálva előfordul.

Az, hogy a magyarban mind a szemérem, mind a szégyen esetén a fosztóképzős alakhoz tapad a pejoratív jelentés, jelzi, hogy az alapszó eredetileg pozitív tartalmú volt: nem magát a szégyent, hanem a szégyenérzést jelölte. Nemigen lehet tehát egy ilyen jelentéssel nem rendelkező szláv alapszóból kiindulni: az or. срамныйе слова nem ‘szemérmes szavak’, hanem ‘szemérmetlen szavak’.


> A magánhangzó-hosszúság és a hangsúly a régi jövevényszavainkat adó szláv nyelvjárásokban nem esett feltétlenül egybe, az idézett példákban sem mindenhol hangsúlyos az a, pl. a karácsony szláv előzményének mai folytatóiban ott, ahol még nem állandó hangsúly van, az a szóvégre esik (vö. or. пришел ему карачýн, задать карачунá, bg. крачýн).

Az EWUng. szerint a karácsony szó először hosszú á-val 1578-ban van leírva, de még 1629-ben is van illeszkedetlen rövid a-s keracson adat. A szemérem szót pedig már 1416 körül eltérő minőségű e-kkel írják, amely az eltérő hanghossza utal: zèmermèdet. (1493 után pedig már explicit zemeerewmthewl van). A karácsony esetén a XVII. sz.-ban is van „archaikus” adat, míg a szemérem a XIV. sz.-i fellépte óta csak teljes magyaros vértezetben található meg leírva (sehol egy vegyes hangrendű, vagy mássalhangzó-torlódásos alak), sőt 1416 után már biztos adatunk van arra, hogy az eredeti hangsúlyosnak vélt szótag kiesett (ʒemermere).

A fentiek több dologra utalhatnak: (1) A szeméremnek hamarabbi átvételnek kell lennie, mint a karácsonynak, minthogy az előbbi esetén sokkal több változásnak kellett lezajlania, ezt mégsem tapasztaljuk (tehát a változások a nyelvemlékes kor előttre esnek). És/vagy (2) a karácsony szót többször is átvettük (1450 előtt csak személynévi használatra vannak példáim), ezért e változatosság: ez esetben egyáltalán nem biztos, hogy nem fix élhangsúlyos nyelvből (pl. szlovák) átvett alak terjedt el a köznyelvben.

Ez tehát nem jó ellenpélda, mert bízvást nem azonos rétegből származnak.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!