Keresés

Részletes keresés

LvT Creative Commons License 2005-01-04 19:55:04 68
Kedves Caciki!

> > Az or. срамнóй előzményeként szzolgáló ószláv alakban sem ez, hanem a
> következő szótagban lévő feszített veláris jer volt hangsúlyos:
*sramьnъ̃́jь.
Ez rendben van, de nem érv amellett, hogy
> nincs alap arra, hogy reálisan feltételezzünk egy véghangsúlyos délszláv
> *
sramén melléknevet, ha a hangsúly erre esett volna (vagy ószláv -ьn-
> elődjére), akkor a hangsúly a megelőző szótagra tevődött át.

Ezt a kettőt így én nem pároztattam, sőt a mindig is kettéválasztottam hozzászólásom két gondolatmenetét, amelyk a fenti idézetben úgy szerepelnek, mintha ok és okozati viszonyban állnának. A két gondolatmenet: (1) metodikai hiba van a cikkben, hiszen az ószláv eredetű orosz pronominális melléknév hangsúlyviszonya nem lehet érv a nominális alak hangsúlyviszonyára; ez utóbbit kellett volna vizsgálni. (2) Ha már felvetettem, megtettem azt, hogy a nominális alak viszonyait vizsgáltam, és ez alapján elvetettem azt, hogy az ószláv -ьn- hangsúlyos lett volna.


> Azt tudjuk, hogy a hangsúly az első szótagra tevődött át (mert hiszen ott van a déli szlávoknál), de tudjuk-e, hogy mikor?

Én ezt egyáltalán nem látom így, nem lehet megfordítani a bizonyítás terhét. A kérdés feltétele csak így indokolt: „Tudjuk-e, hogy a hangsúly ebben az esetben elmozdult az első szótagról?”

Látható, hogy a hangsúly nem a legutolsó szótagon van, hiszem az ószláv rekonstrukció sem véghangsúlyos **sramъ́, hanem tőhangsúlyos *srámъ. Egy szóvég felé mozduló hangsúly esetén is nyilvánvaló, hogy a hangsúly csak hangsúlyt viselni képes szótagon lehet. Itt kellene következnie annak a bizonyításnak, hogy az ószláv ószláv -ьn- denominális melléknévképző viselhette a hangsúlyt, annak ellenére, hogy egy leánynyelvben sem ilyen. Külön megfontolás, hogy a nyugati délszláv nyelvekben a zenei hangsúly csak a nyomatéki hangsúlyt viselő szótagokon maradt meg: hogy viselhet tehát a mai szln-szb-hv. sramen ~ sraman melléknév komplett tonális hangsúlyt az első szótagon, ha az egyedi nyelvekre jellemző hangrendszer kialakulásakor nem volt nyomatékos? Egyáltalán hogy viselhet nyomatéki hangsúlyt egy redukált magánhangzó egy teljes értékű (ráadásul hosszú!) magánhangzó után? És hogyan viselhet egy (nem feszített) redukált magánhangzó zenei hangsúlyt? (Ha pedig nem viselhet zenei hangsúlyt a szlávban, akkor nyomatékit sem).

Egy tudományos bizonyításban nem elég, hogy valami elképzelhető, bizonyítani is kell, hogy valóságos is.


> Nyilván nem egyik napról a másikra, ahogy az ősszláv felbomlását nagy szlavistáink közül is többen képzelték. Kb. ezer évvel ezelőtt miért nem lehetett egy olyan *sramen típusú alak a pannóniai szlávoknál, ahol az ь már e-nek hangzott, de a hangsúly még a képzőre esett?

A fent beláttam, hogy bizonyítékok hiányában nem állíthatjuk, hogy a közös déli szláv *sramьnъ esetén a hangsúly a -ьn-ra esett volna. Egy mentsvár lenne: a jerek vokalizálódása után tolódott volna át a hangsúly az -en- szótagra szlovén és kaj-horvát belső fejlődés eredményeként. De ezt megint bizonyítani kellene. Sőt a szlovénban azt tapasztalni, hogy az emelkedő hangsúly előre tolódik – vö. szlv. góra, de szb.-hv. (što-nyj.) góra, orosz горá – az orosz сорóм pedig bizonyít amellett, hogy emelkedő hangsúlyról van szó. Ezért a szlovénban még egy hipotetikus jerhangsúlyos délszláv *sramь́nъ esetén is *srámьnъ-t várhatnók.

> Szemantikailag sincs ok a szemérem szót a nőnemhez kötni, hiszen eredetileg (nyelvjárásilag később is, vö. „A futás szemirem, de hasznos” – Göcsej, Magyar tájszótár) a jelentése nem volt más, mint a szégyen és a gyalázat szavaké (régebben ebbe a szinonimasorba tartozott még a szidalom is).

Úgy érzem, az, hogy ‘szégyen’ volt a jelentése, nem cáfolja a nőnemhez való kötöttséget. (Az eredeti jelentés problémáját pedig l. később.)

> A ’genitáliák’ jelentésben sem kapcsolódott a szemérem kizárólag a nőkhöz, sem a régi magyarban, sem a mai eufemisztikus használatban, de mivel ez utóbbi esetben bibliai eufemizmusok tükörfordításáról van szó a szlávban is, nálunk is, ez a jelentés nem feltétlenül együtt érkezett magával a szóval.

A bibliai eufemizmusokra való utalás itt nagyon fontos. Ezt determinálja a nők értékelését a társadalmunkban, és akkoriban még inkább ezt determinálta. Árulkodó az, hogy az oroszban ez a szó egyházi szláv alakban is megtalálható: ez jelzi a szó korabeli regiszterét, egyházi terminus volt. Ha a magyar átvette ezt a szót, akkor ezt a keresztyén terminológia részeként vett át. És a kor Biblia-értelmezése szerint a nő viszi bűnbe, „szégyenbe” a férfit: ez tehát kiemelten a nőnemben jelölt dolog. Ezen túlmenően a női szeméremtájékra több olyan népi kakofemizmus is él, mint pl. a csúf, miközben a férfi genitáliák esetén ez nem jellemző. Így nem lehet olyan könnyen parírozni ezt a kérdést.


> Ez az absztrahált alak valóban sokszor –a végű a magyarban, de azért vannak ellenpéldák is (vö. szent < svęt[ъ]).

Egy magyarázatnak mindig gyengéje, ha a kevésbé általánosból indul ki. Ami a m. szent szóra vonatkozik. Első említése az EWUng. szerint 1156 scentusa helynév (korábban személynév). Ez fontos: az alapszó veláris kicsinyítő képzőkkel bővült, ráadásul nem is csak a végül is nem példa nélküli -a-val, de az -us-sal is. Ennek magyarázata az is lehet, hogy egy *szenta szóalakot vettünk át, csak az szóvégi -a-t emfatikus kicsinyítő képzőnek értelmezte át a nyelvérzék, és idővel a közszóból elhagyta, de személynevekben egy ideig fenn ált.

Ráadásul itt van analógiának parázna szavunk, amely elsőként ugyanabban az 1372 utánra datált forrásban bukkan fel, mint a szemérem. Pedig azonos regiszterbe tartoznak, azonos felépítésűek...


> Ez nem ellenérv: egy 1. ’szégyen(érzet), 2. ’szégyen, gyalázat’, 3. ’nemi szervek’ jelentésű főnévből képzett melléknév a főnév bármelyik jelentéséhez kapcsolódhat (pl. a 2.-hoz és a 3.-hoz, vö. or. срамной уд 'férfi nemi szerv', az 1.-höz és a 3.-hoz, vö. régi magyar szemérmes test) [...] A "hiányzó láncszemek" a szinonimasor más tagjaiból képződnek, pl. a főnév 2. jelentésében nálunk szégyenletes, gyalázatos stb

Eddig a 3. jelentést másodlagosnak tartottad, most nem indulhatsz ki belőle. Ezen kívül adatot kérnék arra, hogy mikor volt a szemérmes melléknévnek a magyarban szemérmetlen jelentése. Ez azért kellene ahhoz, hogy ez utóbbit tartsuk az előbbi eredeti jelentésének. Nem mellesleg a szégyenletes első előfordulása 1845, tehát igen késői; a szégyentelen viszont más 1456 után datálva előfordul.

Az, hogy a magyarban mind a szemérem, mind a szégyen esetén a fosztóképzős alakhoz tapad a pejoratív jelentés, jelzi, hogy az alapszó eredetileg pozitív tartalmú volt: nem magát a szégyent, hanem a szégyenérzést jelölte. Nemigen lehet tehát egy ilyen jelentéssel nem rendelkező szláv alapszóból kiindulni: az or. срамныйе слова nem ‘szemérmes szavak’, hanem ‘szemérmetlen szavak’.


> A magánhangzó-hosszúság és a hangsúly a régi jövevényszavainkat adó szláv nyelvjárásokban nem esett feltétlenül egybe, az idézett példákban sem mindenhol hangsúlyos az a, pl. a karácsony szláv előzményének mai folytatóiban ott, ahol még nem állandó hangsúly van, az a szóvégre esik (vö. or. пришел ему карачýн, задать карачунá, bg. крачýн).

Az EWUng. szerint a karácsony szó először hosszú á-val 1578-ban van leírva, de még 1629-ben is van illeszkedetlen rövid a-s keracson adat. A szemérem szót pedig már 1416 körül eltérő minőségű e-kkel írják, amely az eltérő hanghossza utal: zèmermèdet. (1493 után pedig már explicit zemeerewmthewl van). A karácsony esetén a XVII. sz.-ban is van „archaikus” adat, míg a szemérem a XIV. sz.-i fellépte óta csak teljes magyaros vértezetben található meg leírva (sehol egy vegyes hangrendű, vagy mássalhangzó-torlódásos alak), sőt 1416 után már biztos adatunk van arra, hogy az eredeti hangsúlyosnak vélt szótag kiesett (ʒemermere).

A fentiek több dologra utalhatnak: (1) A szeméremnek hamarabbi átvételnek kell lennie, mint a karácsonynak, minthogy az előbbi esetén sokkal több változásnak kellett lezajlania, ezt mégsem tapasztaljuk (tehát a változások a nyelvemlékes kor előttre esnek). És/vagy (2) a karácsony szót többször is átvettük (1450 előtt csak személynévi használatra vannak példáim), ezért e változatosság: ez esetben egyáltalán nem biztos, hogy nem fix élhangsúlyos nyelvből (pl. szlovák) átvett alak terjedt el a köznyelvben.

Ez tehát nem jó ellenpélda, mert bízvást nem azonos rétegből származnak.
A hozzászólás:
Caciki Creative Commons License 2005-01-03 16:04:22 67

Kedves LvT!

 

Örülök, hogy rövid újévi távollétem alatt ilyen tartalmas hozzászólásokkal lendítetted elő a szemérem etimológiájának a tisztázását. Annyi anyagot dolgoztál bele, hogy érdemes lenne a szaksajtóban is kritikailag elemezned Zoltán András megfejtési kísérletét. Nekem Z. A. etimológiája azért tetszett meg, mert kivezető utat láttam benne etimológiai szótáraink e tárgybeli "bénázásához" képest, és ezért hívtam fel rá itt a figyelmet. Ha ez az etimológia is több sebből vérzik, amint az hozzászólásaidból kitetszik, akkor természetesen ezt is el kell vetni és valami meggyőzőbbet keresni helyette. Anélkül, hogy különösképpen védelmezni akarnám, mégis fűznék néhány megjegyzést megjegyzéseidhez, főleg azért, mert öröm szláv-magyar etimológiai kérdésekről ilyen hozzáértő vitapartnerrel eszmét cserélni.

 

Az alábbi néhány kérdésben kritikád nem tűnik egészen meggyőzőnek:

 

 

> Az or. срамнóй előzményeként szzolgáló ószláv alakban sem ez, hanem a

> következő szótagban lévő feszített veláris jer volt hangsúlyos: *sramьnъ̃́jь.

 

Ez rendben van, de nem érv amellett, hogy

 

> nincs alap arra, hogy reálisan feltételezzünk egy véghangsúlyos délszláv

> *sramén melléknevet, ha a hangsúly erre esett volna (vagy ószláv -ьn-

> elődjére), akkor a hangsúly a megelőző szótagra tevődött át.

 

Azt tudjuk, hogy a hangsúly az első szótagra tevődött át (mert hiszen ott van a déli szlávoknál), de tudjuk-e, hogy mikor? Nyilván nem egyik napról a másikra, ahogy az ősszláv felbomlását nagy szlavistáink közül is többen képzelték. Kb. ezer évvel ezelőtt miért nem lehetett egy olyan *sramen típusú alak a pannóniai szlávoknál, ahol az ь már e-nek hangzott, de a hangsúly még a képzőre esett?

 

> Miért nem a nőnemű *srámna? ~ *sramná? melléknév került átvételne, hiszen > a parázna, tompa, iromba stb. szavak azt implikálják, hogy ez a tipikus.

> Ráadásul ebben az esetben a nőnem szemantikailag jelölt is volt (hiszen csak > a nőknek volt akár erkölcsi, akár genitális szemérmük, a férfiak max.

> önmegtartóztatást vállalhattak; a bűn, a kísértés a nőnemhez kapcsolódott). > Ebben az esetben, ha feltételezzük is azt a szerintem nem igazolt állítást,

> hogy volt egy véghangsúlyos *sramén hímnemű alak, akkor sincs olyan

> kiindulási pontunk, amely hangsúlyos palatális mgh.-t tartalmazott, mivel

> éppen az orosz alakok mutatják, hogy bármi is volt, morfémabővülés esetén a > legutólsó formáns magára vonja a hangsúlyt. Emiatt nem is lehet azzal

> számolni, hogy akár hangsúlytalan vokalizálódott e is lett volna a nőnemű

> alakban.

 

Itt több probléma is van. A régi szláv jövevényszavaink átvételi mechanizmusa aligha hasonlítható a késői „tudós” szavaink átvétele során tapasztaltakhoz. Itt nem játszott szerepet semmiféle „okoskodás”, sem grammatikai, sem szemantikai. Magyar szempontból természetesen teljesen közömbös volt a szláv grammatikai nem (az –a végű magyar alakok egyébként is az –o végű semleges nemű szláv alakoknak felelnek meg jobban hangtanilag, vö. ablak < oblok, abrak < obrok, akna < ok[ъ]no, stb.), hanem az átadó nyelvben sokféle különböző grammatikai alakban (melléknév esetében 3 nem x 3 szám x 6 eset, mindez 2x pronominális alakok miatt, + fokozás) használt szóból absztrahált a magyar egyetlen alakot, amely itt már természetesen a szláv nemtől, számtól, esettől teljesen függetlenül funkcionált. Ez az absztrahált alak valóban sokszor –a végű a magyarban, de azért vannak ellenpéldák is (vö. szent < svęt[ъ]). Szemantikailag sincs ok a szemérem szót a nőnemhez kötni, hiszen eredetileg (nyelvjárásilag később is, vö. „A futás szemirem, de hasznos” – Göcsej, Magyar tájszótár) a jelentése nem volt más, mint a szégyen és a gyalázat szavaké (régebben ebbe a szinonimasorba tartozott még a szidalom is). A ’genitáliák’ jelentésben sem kapcsolódott a szemérem kizárólag a nőkhöz, sem a régi magyarban, sem a mai eufemisztikus használatban, de mivel ez utóbbi esetben bibliai eufemizmusok tükörfordításáról van szó a szlávban is, nálunk is, ez a jelentés nem feltétlenül együtt érkezett magával a szóval.

 

> De ha megnézzük a *sramьnъ folytatóit, akkor azt találhatjuk, hogy mind at

> orosz срамнóй ~ сорóмный, mint a szb.-hv. sraman jelentése 'szemérmetlen, > szégyentelen, illetlen, gyalázatos'.

 

Ez nem ellenérv: egy 1. ’szégyen(érzet), 2. ’szégyen, gyalázat’, 3. ’nemi szervek’ jelentésű főnévből képzett melléknév a főnév bármelyik jelentéséhez kapcsolódhat (pl. a 2.-hoz és a 3.-hoz, vö. or. срамной уд 'férfi nemi szerv', az 1.-höz és a 3.-hoz, vö. régi magyar szemérmes test) stb. Így a magyarban a szemérem 1. ’szégyenérzet’ jelentés alapján szemérmes ’akinek szégyenérzete van’, illetve szemérmetlen ’akinek szégyenérzete nincs’, míg az oroszban és másutt a 2. ’szégyen, gyalázat’ jelentésből a срамной többnyire ’gyalázatos’. A "hiányzó láncszemek" a szinonimasor más tagjaiból képződnek, pl. a főnév 2. jelentésében nálunk szégyenletes, gyalázatos stb., az 1. jelentésében az oroszban cтыдливый, стеснительный stb.

 

> De ez a nyúlás mért is "természetes" folyamat? Bízvást azért, mert az eredeti > hangsúly reflexéről van szó. Emiatt, ha egy ilyen markánsan véghangsúlyos

> szó átvételét feltételezzük, akkor a valószínűség azt mondaná, hogy a

> hangsúlyos magángangzója hosszan kerül át: *szaramén, sőt a második a

> megnyúlása analógiás folyamat miatt sem valószínű, hiszen pretonikus

> helyzetben van. Ebből pedig a *szeremén hangrendi kiegyenlítődést is

> feltételezve nehezen kaphatunk olyan fejleményt, mint a szemérem, ahol az > eredeti hangsúlyos, hangrendi átcsapást vezérlő mgh. végülis mozgó hang

> lesz, azaz kiesik a képzett-ragozott alakokból: szemérmes.

 

A magánhangzó-hosszúság és a hangsúly a régi jövevényszavainkat adó szláv nyelvjárásokban nem esett feltétlenül egybe, az idézett példákban sem mindenhol hangsúlyos az a, pl. a karácsony szláv előzményének mai folytatóiban ott, ahol még nem állandó hangsúly van, az a szóvégre esik (vö. or. пришел ему карачýн, задать карачунá, bg. крачýн).

 

Caciki

 

Előzmény:
LvT Creative Commons License 2004-12-29 15:20:39 58
Corrigendum: A jerekre tett repülőékezeteket az Index valamiért a következő betűn jeleníti meg. Az alábbiakat kéretik ennek tudatában értelmezni.
További megjegyzése: a megfelelő szb.-hv. hangsúlyjelet a médium hiányosságai miatt nem tudtam reprodukálni, így az éles ékezet nem a szb.-hv. hagyományok szerint olvasandó: pusztán a hangsúly helyét jelöli (de milyenségét nem).

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!