Kedves LvT!
Örülök, hogy rövid újévi távollétem alatt ilyen tartalmas hozzászólásokkal lendítetted elő a szemérem etimológiájának a tisztázását. Annyi anyagot dolgoztál bele, hogy érdemes lenne a szaksajtóban is kritikailag elemezned Zoltán András megfejtési kísérletét. Nekem Z. A. etimológiája azért tetszett meg, mert kivezető utat láttam benne etimológiai szótáraink e tárgybeli "bénázásához" képest, és ezért hívtam fel rá itt a figyelmet. Ha ez az etimológia is több sebből vérzik, amint az hozzászólásaidból kitetszik, akkor természetesen ezt is el kell vetni és valami meggyőzőbbet keresni helyette. Anélkül, hogy különösképpen védelmezni akarnám, mégis fűznék néhány megjegyzést megjegyzéseidhez, főleg azért, mert öröm szláv-magyar etimológiai kérdésekről ilyen hozzáértő vitapartnerrel eszmét cserélni.
Az alábbi néhány kérdésben kritikád nem tűnik egészen meggyőzőnek:
> Az or. срамнóй előzményeként szzolgáló ószláv alakban sem ez, hanem a
> következő szótagban lévő feszített veláris jer volt hangsúlyos: *sramьnъ̃́jь.
Ez rendben van, de nem érv amellett, hogy
> nincs alap arra, hogy reálisan feltételezzünk egy véghangsúlyos délszláv
> *sramén melléknevet, ha a hangsúly erre esett volna (vagy ószláv -ьn-
> elődjére), akkor a hangsúly a megelőző szótagra tevődött át.
Azt tudjuk, hogy a hangsúly az első szótagra tevődött át (mert hiszen ott van a déli szlávoknál), de tudjuk-e, hogy mikor? Nyilván nem egyik napról a másikra, ahogy az ősszláv felbomlását nagy szlavistáink közül is többen képzelték. Kb. ezer évvel ezelőtt miért nem lehetett egy olyan *sramen típusú alak a pannóniai szlávoknál, ahol az ь már e-nek hangzott, de a hangsúly még a képzőre esett?
> Miért nem a nőnemű *srámna? ~ *sramná? melléknév került átvételne, hiszen > a parázna, tompa, iromba stb. szavak azt implikálják, hogy ez a tipikus.
> Ráadásul ebben az esetben a nőnem szemantikailag jelölt is volt (hiszen csak > a nőknek volt akár erkölcsi, akár genitális szemérmük, a férfiak max.
> önmegtartóztatást vállalhattak; a bűn, a kísértés a nőnemhez kapcsolódott). > Ebben az esetben, ha feltételezzük is azt a szerintem nem igazolt állítást,
> hogy volt egy véghangsúlyos *sramén hímnemű alak, akkor sincs olyan
> kiindulási pontunk, amely hangsúlyos palatális mgh.-t tartalmazott, mivel
> éppen az orosz alakok mutatják, hogy bármi is volt, morfémabővülés esetén a > legutólsó formáns magára vonja a hangsúlyt. Emiatt nem is lehet azzal
> számolni, hogy akár hangsúlytalan vokalizálódott e is lett volna a nőnemű
> alakban.
Itt több probléma is van. A régi szláv jövevényszavaink átvételi mechanizmusa aligha hasonlítható a késői „tudós” szavaink átvétele során tapasztaltakhoz. Itt nem játszott szerepet semmiféle „okoskodás”, sem grammatikai, sem szemantikai. Magyar szempontból természetesen teljesen közömbös volt a szláv grammatikai nem (az –a végű magyar alakok egyébként is az –o végű semleges nemű szláv alakoknak felelnek meg jobban hangtanilag, vö. ablak < oblok, abrak < obrok, akna < ok[ъ]no, stb.), hanem az átadó nyelvben sokféle különböző grammatikai alakban (melléknév esetében 3 nem x 3 szám x 6 eset, mindez 2x pronominális alakok miatt, + fokozás) használt szóból absztrahált a magyar egyetlen alakot, amely itt már természetesen a szláv nemtől, számtól, esettől teljesen függetlenül funkcionált. Ez az absztrahált alak valóban sokszor –a végű a magyarban, de azért vannak ellenpéldák is (vö. szent < svęt[ъ]). Szemantikailag sincs ok a szemérem szót a nőnemhez kötni, hiszen eredetileg (nyelvjárásilag később is, vö. „A futás szemirem, de hasznos” – Göcsej, Magyar tájszótár) a jelentése nem volt más, mint a szégyen és a gyalázat szavaké (régebben ebbe a szinonimasorba tartozott még a szidalom is). A ’genitáliák’ jelentésben sem kapcsolódott a szemérem kizárólag a nőkhöz, sem a régi magyarban, sem a mai eufemisztikus használatban, de mivel ez utóbbi esetben bibliai eufemizmusok tükörfordításáról van szó a szlávban is, nálunk is, ez a jelentés nem feltétlenül együtt érkezett magával a szóval.
> De ha megnézzük a *sramьnъ folytatóit, akkor azt találhatjuk, hogy mind at
> orosz срамнóй ~ сорóмный, mint a szb.-hv. sraman jelentése 'szemérmetlen, > szégyentelen, illetlen, gyalázatos'.
Ez nem ellenérv: egy 1. ’szégyen(érzet), 2. ’szégyen, gyalázat’, 3. ’nemi szervek’ jelentésű főnévből képzett melléknév a főnév bármelyik jelentéséhez kapcsolódhat (pl. a 2.-hoz és a 3.-hoz, vö. or. срамной уд 'férfi nemi szerv', az 1.-höz és a 3.-hoz, vö. régi magyar szemérmes test) stb. Így a magyarban a szemérem 1. ’szégyenérzet’ jelentés alapján szemérmes ’akinek szégyenérzete van’, illetve szemérmetlen ’akinek szégyenérzete nincs’, míg az oroszban és másutt a 2. ’szégyen, gyalázat’ jelentésből a срамной többnyire ’gyalázatos’. A "hiányzó láncszemek" a szinonimasor más tagjaiból képződnek, pl. a főnév 2. jelentésében nálunk szégyenletes, gyalázatos stb., az 1. jelentésében az oroszban cтыдливый, стеснительный stb.
> De ez a nyúlás mért is "természetes" folyamat? Bízvást azért, mert az eredeti > hangsúly reflexéről van szó. Emiatt, ha egy ilyen markánsan véghangsúlyos
> szó átvételét feltételezzük, akkor a valószínűség azt mondaná, hogy a
> hangsúlyos magángangzója hosszan kerül át: *szaramén, sőt a második a
> megnyúlása analógiás folyamat miatt sem valószínű, hiszen pretonikus
> helyzetben van. Ebből pedig a *szeremén hangrendi kiegyenlítődést is
> feltételezve nehezen kaphatunk olyan fejleményt, mint a szemérem, ahol az > eredeti hangsúlyos, hangrendi átcsapást vezérlő mgh. végülis mozgó hang
> lesz, azaz kiesik a képzett-ragozott alakokból: szemérmes.
A magánhangzó-hosszúság és a hangsúly a régi jövevényszavainkat adó szláv nyelvjárásokban nem esett feltétlenül egybe, az idézett példákban sem mindenhol hangsúlyos az a, pl. a karácsony szláv előzményének mai folytatóiban ott, ahol még nem állandó hangsúly van, az a szóvégre esik (vö. or. пришел ему карачýн, задать карачунá, bg. крачýн).
Caciki
|