Több, mint 25 éve történt - de szóról szóra igaz...
Abban az időben az x-i tanácsnál dolgoztam. Egyszer kiküldetésbe kellett mennünk D-be egy férfikollégámmal és "szolgálati Barkas"-sal. A Barkas-t egy könnyed - hülyéskedő - nálunk fiatalabb srác vezette. Már az elindulás után szidta a "gépet", hogy "micsoda ócskavas", mindíg baj van vele. Szinte minden gyalogátkelőhelynél a gyalogosok közé hajtott, és a szemrehányó tekintetek láttán széttárta a kezeit :
" Mit csináljak, rossz a fékem ! " (Szerintem ez nem volt igaz, ekkor is csak marháskodott - bár ki tudja -...) Kiértünk az országútra , mentünk kb. 20 km-t, majd a harmadik településen elszakadt az ékszíj. A sofőr srác káromkodott, tartalék nincs, javítási lehetőség nuku, vissza kell fordulnunk.Valahogy összeeszkábálta
"jó ha haza tudunk érni " - pedig milyen kár, itt nem messze van egy szeszgyár, dehát majd legközelebb ... -
Elindulunk hazafelé - persze 30-40-nel -, beszélgetünk, és én felvetem: "Azért tényleg kár, hogy nem mentünk a szeszgyárba !" A sofőr srác "veszi a lapot" és kihúz a padkára, megáll, hogy "forduljunk vissza". A következő pillanatban elzúg mellettünk egy kövekkel dúsan megrakott teherautó, majd hatalmas fékezésekkel fokozatosan megáll. A tehersofőr kiszáll, integet és törölgeti a homlokát. Odavánszorgunk a beteg Barkas-sal: "Jaj de jó, hogy lehúzódtak ! Elment a légfékem, már éppen azt néztem, hogy hova menjek, a szántásnak, vagy merre !"
A pillanat hatalma... |