Sziasztok!
A történések a következők, dióhéjban:
Ma délelőtt megtörtént a beszélgetés az igazgatóval a csoportcsere kapcsán; először a diákkal és velem. Mivel már tudtuk, hogy délben bejön az apuka, én biztattam a kislányt, mondjon el mindent nyugodtan.
Az igazgató csupán azt nehezményezte, hogy a gyerek miért csak most szólt.
A történtekről mindössze annyit mondott, hogy nem akarja megítélni, de meg kell beszélni az illető tanárral is a problémát.
A gyerekkel leíratta egy papírra, hogy mi történt, hozzátéve, hogy azt nem fontos leírnia, hogy úgy érezte, a tanár levegőnek nézi. De csak leírta azt is, mert én intettem neki, írja csak le.
Aztán kiküldött minket, hogy behívja a tanárt, és mondta, hogy utána majd minket is visszahív.
Amikor visszamentünk, közölték, hogy igen, tényleg úgy volt minden, ahogy le van írva, vagyis a legnagyobb lelkinyugalommal elismerte, mondván, hogy hülyeséget csinált. Azt viszont már nem ismerte el, hogy ő levegőnek nézte volna a diákot, vagy bármiképp megalázó módon bánt volna vele. És elkezdte sorolni, a tavalyi évig visszamenőleg a gyerek magatartási problémáit, hogy emlékezzen csak vissza, ekkor meg ekkor is hogy viselkedett, meg én is emlékezzek csak vissza, hogy ekkor meg ekkor az ő órájáról elment két gyerek, és én azt igazoltam, meg hogy a naplóban az ő neve nem is szerepel (valóban, tévedésből kifelejtettem), stb...
Mikor én mindezekre azt válaszoltam, hogy általános panasz a gyerekek részéről, hogy milyen megalázóan beszél velük, akkor az igazgató egyből azt mondta, hogy ezt mi ketten beszéljük meg, mert ez őrá nem tartozik.
Aztán megkérdezte őket, mi lenne részükről a megnyugtató megoldás.
A gyerek mondta, hogy átmehessen a másik csoportba, a tanár viszont azt mondta, hogy még reggelig gondolkodna rajta.
Aztán az igazgató otthagyott kettőnket az irodájában, hogy beszéljük meg a problémákat. Mondanom sem kell, hogy elbeszéltünk egymás mellett, de ez tényleg annyira meddő dolog volt, hogy nem is részletezem.
Ez volt az első menet. A tanár megígérte, hogy megvárja a szülőt, aztán mégis elment hamarabb, mert dolga akadt, de az igazgatónak mondta, hogy csak szóljon neki, és megy vissza, ha kell.
Az apuka nagyon korrekt volt, azzal kezdte, hogy ő nem akar ügyet csinálni, csak a gyerekét akarja megvédeni. Az igazgató ezt nagyon megköszönte, és hangsúlyozta, hogy tényleg kár lenne erről bárkinek is beszélni, mert az senkinek nem tenne jót.
Felhívta a tanárt is, de az mégsem tudott visszajönni, hanem egy másik időpontot adott a szülőnek. (Miután az igazgató közölte, hogy a tanár már beleegyezett a csoportváltásba, az apuka nem is akart különösebben vele beszélni, csak az igazgató forszírozta.)
Én, mint osztályfőnök megemlítettem, hogy talán nem ártana bevonni az ifjúságvédelmist, mivelhogy a gyerek kikészült idegileg - az apuka ezt úgy fogalmazta, hogy szinte nem ismer a lányára az utóbbi időben.
Az igazgató szerint viszont nem kéne bárki más kollégát már bevonni, majd inkább keres ő egy pszichológust, ha már mindenáron pszichológushoz akar menni a gyerek (ez volt a kicsengése). De a diszkréciót nagyon kérte az iskola hírneve miatt.
Megemlítettem még, hogy talán beszélni kellene a szaktanárokkal is, hogy legyenek egy kis türelemmel, igen ám, de akkor mire hivatkozzunk?
Az apuka rögtön átlátta, hogy nem igazán lenne jó, ha magán jellegű problémára hivatkoznánk - az igazgatónak ezt is el kellett magyarázni. Először azt akarta, hogy a szülő keresse meg sorra a szaktanárokat, aztán megígérte, hogy ezt majd mi ketten megtesszük, majd kigondoljuk, hogy mit mondjunk.
Az apuka még megjegyezte, hogy valami kérdőjel még maradt benne, de gondolom, inkább csak érezte, később tudta csak megfogalmazni nekem négyszemközt:
Tehát hogy ezek után mégsem 100%-ig biztos abban, hogy ha közvetve is, de nem tud a tanár betartani a gyereknek. (Én viszont tudom, hogy be tud, egyszerűen ráuszítva a kollégákat.)
Ennyi tehát idáig a történet, amit egy kívülálló valószínű jobban átlát, mint aki épp a sűrejében van.
Na üdv minden kedves olvtársnak, és várom a további építő javaslatokat!
Sophia |
