Kedves gubike!
Én még emlékszem is rá, nekünk is volt, bár pesti gyerek voltam. Az ötvenes években azonban még divatban volt, hogy a háziasszonyok otthon dagasztották és kelesztették a kenyértésztát, majd levitték a pékhez, aki kisütötte. Úgy rémlik, hogy a kisütni való tészta szállítása is a szakajtóban történt.
A művelet, amely ezzel összefüggött, a szakajtás. Bár a TESZ is szinonimájaként említi a szakít igét (a kenyérrel kapcsolatosan), én azt hiszem, hogy itt valamikor jelentéshasadás történhetett. Ha jól emlékszem a nyelvtörténetből, az -ít képző egy *-ocht alakból származik (a ch azt jelöli, hogy a megfelelő német hanghoz hasonló hang állt azon a helyen). Ez először -ajt lett, majd később, tendeniózusan mindenütt -ít.
Emiatt a hangfejlődés miatt azt gondolom, hogy itt jelentéshasadás történhetett, és a lényegében archaikus szakajt alakot a kenyérsütés terminológiája tartotta fenn. Ugyanerre hivatkozva azt gondolom, hogy a TESZ 1940-es adata a szakít keyérkészítési vontakozásban való használatára, talán amiatt van, hogy az adatközlő tévesztett.
Érdekes az a felvetés, hogy lett volna egy szakajszt alak is. A TESZ utal ennek az alaknak az előfordulására, de sehol máshol nincs nyoma (A Google nekem egy találatot ad, de az modern szövegnek tűnik).
Ezzel szemben igen elterjedt volt a szakaszt, amelyet szintén említ a TESZ kenyérsütéssel kapcsolatban. A z -aszt képző a leíró nyeltan szerint deverbális, azaz a jelen esetben egy *szak igét kell feltételezni, a TESZ szerint valaha igenévszó lehetett, amely (a magyar nyelvfejlődésben) névszóként élt tovább, és csak néhány képzett alakja őrizte meg elékét (szakasz, szakmány - és a szakaszt(?)). Ennél valószínűbbnek tartom,
Ha az eszközre koncentrálunk, szerintem a szakajtó jelentése egyértelmű, de tasláltam adalékot a szakasztó kosárra (így külön írva) és a szakasztó-vékára (így, kötőjellel).
Kis Ádám |