Keresés

A példám nem véletlenül egy országra szólt, azon belül is szűkíthető egyetlen városra, ahol az infrastruktúrális feltételek azonosak. Nem véletlenül választom külön, és hangsúlyozom külön-külön a fizikai és a humán infrastruktúra szerepét!

Mivel én a példámat arra hoztam fel, hogy cáfoljam azt a kijelentést, hogy itt a vállalkozó az elsődleges a munkavállaló meg le van k@kilv@. A példám erről szólt és nem másról. Erről, hogy a munkaadó és a munkavállaló érdekei közösek.

Az indiai példád ott sántít, hogy teljesen más mind az indiai infrastruktúra és mind a munkakultúra, mind a humán infrastruktúra, mint a magyar. Így ebből a szempontból nem lehet a kettőt összehasonlítani. Amennyiben a 2-öt mégis össze akarod egymással hasonlítani, akkor azt komplexen kell megtenned, ahol a különböző részeket egymással hasonlítod össze, beleértve az összefüggéseket is.

A költségtényezők nagyon fontosak. Minél nagyobb a hozzáadott érték és a termelékenység, annál kisebb hányad a bérköltség = annál kevésbé akar a munkaadó a béreken spórolni. Persze a magasabb hozzáadott érték előállításához és a magasabb termelékenységhez magasan fejlett infrastruktúra és technológia (technika+tudás) szükséges.

Ezek után már elkezdheted összehasonlítani a magyar helyzetet az indiaival. De előbb vizsgáld meg, hogy nincs-e különbség pl. a győri és bivalyröcsögai között különbség. Ugyanis még az országon belül sem egyenletes az infrastruktúrális fejlettség. Nem véletlenül, hogy hazánk GDP-nek több mint felét Bp+Győr+Szfvár városok állítják elő. Egy nyírségi kis faluba az elkövetkezendő jó pár éven belül biztos nem fog semmilyen magas hozzáadott értéket előállító cég megtelepedni. Ha akarna sem tudna, mert sem az infrastruktúrális feltételei nincsenek meg (persze ha a cég tud teleportálni, akkor tévedtem), sem az elégséges számú szakképzett munkaerő.

Mondjuk a szakképzett munkaerőnek Győr meg Fehérvár is hiányában van, de ott van elégséges munkásszálás (kapacitás) a szlovák/ukrán/BAZ megyéből áthozott munkavállalók számára + ez külön szervezett formában történik (vagyis a betelepülő vállalkozásnak ezzel nem kell foglalkoznia, mert mások szervezetten megcsinálják helyette a szakképzett munkások előteremtését). És akkor a fizikai infrastruktúrát nem is kezdetm még el részletezni.

A példád azért érdekes, mert kihagyja Indiát a számításból. Nos vajon azonos körülmények mellett a 10*-es bért fizetô, vagy a tizedannyi bért fizetô vállalkozó lesz-e versenyképesebb?

Megkérdezték a francia Peugeut vezérét, vajon ô visszavetetné-e a 35 órás munkahetet (40-re). Válasz: nem. Most sokkal fontosabb problémát jelent a munkaköltség 30%-os csökkentése/felára.

Más: vajon azonos körülmények mellett a mérnököt 10 napig igénybe vevô, vagy az egész hónapban fizetô vállalkozó lesz-e versenyképesebb?

Megjegyzem: egy munkaerô számára, akit az Európában elterjedt (Mo-on még nem) idôszaki (bér)munkásként alkalmaznak, azt hiszem egészségügyi tényezô a bizonytalanság. Persze a munkahelyén is elvárják tôle, hogy legyen hálás még a seggberúgásért is, különben holnap nem jöhet vissza...

Nos a három példa kombinálása adja az európai versenyképesség maradványainak kulcsát:

- alkalmazz jó bérért menedzsment munkaerôt

- alkalmazz minimum bérért bázis munkaerôt

- az idôszakos teljesítmény plusszt old meg fix idôtartamra munkaerô közvetítôtôl kölcsönzött emberkékkel.

Persze csak akkor, ha a teljes delokalizáció nem kivitelezhetô olcsóbban.

A vállalkozó nem minden. De munkavállalók bére és munkakörülményeik a munkaadóik nyereségességétől függ és nem pedig a jóindulatától. Feltételezve, hogy becsületes vállalkozókról van szó.

Vagyis munkavállaló és munkaadó érdeke közös: minél jobban menjen a vállalkozás szekere.

A munkaadónak ehhez jól képzett és egészséges (az adott munkakörhöz szükség egészégre gondolok, mert pl fogyatékosok is mindenre egészségesek, csak ezt a magyar munkaadók közül eddig kevesen ismerték fel) munkaerőre van szüksége. Illetve szükséges még a munkaerő jóérzés, jó hangulati szintje, más néven lelki egészsége, lelki egyensúlya is. Vagyis a jó munkaadó olyan munkafeltételeket, munkakörülményeket próbál teremteni, hogy a munkavállalói minél jobb hangulatú munkakörnyezetben dolgozhassanak.

Ebből is látható hogy a munkavállaló és a munkaadó egymásra van utalva: a munkaadó érdeke, hogy minél jobb fizikai és lelki állapotban dolgozzanak az alkamazottai - a munkavállaló érdeke pedig, hogy minél jobban menjen a vállalkozásnak, ahol dolgozik, mert minél több a vállalkozás nyeresége, annál magasabb lesz a bére, és annál többet tud a vállalkozás a munkakörülmények javítására fordítani.

Egy nagyon leegyszerűsített példa (mindkét mérnök szaktudása megegyezik):

1. egy mérnök 5 másik társával egy 60w-os izzó mellett egy vonalzóval és egy tussal meg ceruzával dolgozik a projekten egy 15m2 szobában napi 13 órát

2. egy másik mérnök meg a lagújabb tervezőszofverrel felszerelt laptoppal dolgozik és interneten meg mobilon keresztül tartja a kapcsolatot projekt többi tagjával (a projekt befejezésének időpontját tudják, a saját munkaidejüket pedig ennek tudatában maguk közösen határozzák meg), és csak akkor megy be a kényelmes és dizájnos irádába, amikor a munkatársaival személyesen akar konzultálni a projektről

Szerinted az 1-es vagy a 2-es munkakörülményeket biztosító vállalkozó/munkaadó lesz a sikeresebb? Egyértelmű, hogy a 2-es munkakörülményeket biztosító munkaadó lesz üzletileg sikeresebb.

Ezt a sarkított példát azért hoztam fel, mert azt mutatja, hogy a munkaadó és munkavállaló között a valóságban nincsen érdekellentét, hanem pont érdekközösség van: a közös érdekük, hogy ménél jobban menjen a vállalkozás szekere.