|
|
 |
Gkriszti
 2004-07-06 12:11:33
|
60
|
Kedves ngyb!
A kutya nagyon jó ötlet volt! Nekünk két macskánk van, anyukámnak egész életében mindíg volt cicája. Ez a kettő most különösen fontos, nagyon értelmesek, és érzik, hogy neki szüksége van rájuk. Ha kicsit rosszkedvű, fel tudják vidítani, a kertben is állandóan "kergeti" őket. Ha lefekszik, az egyik cica "kötelességtudóan" mindíg odabújik hozzá, és látom, hogy anyukámnak jól esik. Szóval egy állat nagyon jó segítőtárs és "orvos" is tud lenni.
A dühromam nálunk szerencsére nem jellemző, anyukám mindíg is szelíd, jó természetű volt, ő inkább magába fordul most. Előfordult, hogy párszor megmakacsolta magát, pl. az öltözésnél nem hagyta, hogy feladjak rá valamit, vagy nem akart leülni enni, stb. Ez az időszak azonban elmúlt, most nagyon passzív.
A beteg alaptermészetéből is fakadhat, hogy mennyire lesz agresszív, és milyen gyorsan lép túl ezen az időszakon. A gyógyszerek ezen tudnak segíteni.
Szerintem nem baj, hogy megmondtátok Neki, hogy milyen beteg.Saját tapasztalatom, hogy anyukám se reagált erre igazán. Egy bizonyos stádiumban már nincs betegségtudatuk.
Én is együttérzek Veletek, és remélem, hogy azért ebben a nehéz helyzetben helyt tudtok állni.
Ha tanácsolhatom, minél előbb meg kellene szervezni az otthoni ápolást, ha most még nincs is szükség rá, ne hirtelen kelljen találni valakit. Tudom, hogy nem könnyű megbízható ápolónőt találni, nekem is sok időbe tellett, míg rátalalátam arra, akiben 100 %-ig megbízok.
Nagyon sok erőt kívánok Nektek, és ha bármiben tanácsra van szükség, szívesen segítek.
|
|
A hozzászólás:
 |
|
ngyb
2004-07-05 19:29:09
|
59
|
Üdvözlet mindenkinek,
én csak ilyenkor estefelé kerülök a gép elé.
Teljes együttérzésem, Gkriszti.
Mi szerencsére még nem tartunk ennél a stádiumnál, én nem is tudom, hogy fogjuk tudni megoldani, hogy apósom ne legyen egyedül. (Külön házban lakik egyedül.)
Most vettünk Neki egy kiskutyát, de az ellátásában reggel és este (munka előtt és után) segítünk. Nagyon bízunk benne, hogy a későbbiekben a segítségére lehet a kutya - olvastuk több helyen is az interneten, hogy betanított kutyák segítik az Alzheimereseket: például megmutatják a hazavezető utat, ha eltéved.
Minden a Tiédhez hasonló leírás mindamellett, hogy segít, hogy megoszthatjuk egymással a gondjainkat, azért igen elkeserít.
Apósom néha nem tud kimondani szavakat, előfordult már, hogy elindult valahová és hazament inkább, mert időközben elfelejtette, hova is akart menni, és például írni és telefonálni nem tud (de olvasni igen). Nem lehetünk biztosak benne, hogy evett, fürödni el kell küldeni, stb. - de még el tudja intézni egyedül!
De azért egyelőre nem panaszkodhatunk, igazán. Bízunk a gyógyszerben is, az orvos egy évet ígért, amíg nem romlik tovább tőle (talán a kedélyállapota javul is).
Terveink szerint ez idő alatt próbálunk minél több élményt nyújtani Neki is, meg a gyerekeknek is, hogy legyen mire emlékezniük.
És ezalatt az idő alatt kellene kialakítanunk a napi rutint, megtalálni az ápolónőt, megtanulni, amit meg lehet és a többi.
Sajnálom, hogy Ti már ennyire előrehaladott állapotnál tartotok. Nem tudom, nekünk (főleg a férjemnek, aki már a diagnózistól összetört egy kicsit lelkileg) hogy lesz erőnk ezt végigcsinálni. Nagyon becsüllek, hogy nem adtad intézetbe Anyukádat!
Kérdeznék Tőled, s aki erre jár, bárkitől:
mennyire jellemző a későbbiek során a dühroham és agresszió?
És még egy kérdés: szerintetek jó, ha tudja, hogy Alzheimeres? Mármint, hogy jól tettük-e, hogy elmondtuk Neki? (Nem mutatott ki különösebb érzelmet akkor.)
|
|
Előzmény:
|
|
Gkriszti
2004-07-05 12:01:16
|
58
|
Sziasztok!
Én is ugyanabban a cipőben járok, Édesanyám már két éve szenved ebben a szörnyű betegségben. A tünetek alapján már a súlyosabb stádiumban van, segítségre szorul szinte mindenben. Etetni, öltöztetni kell, wc-re sem tud egyedül menni. Beszéde már teljesen érthetetlen, csak nagy ritkán mond ki egy értelmes szót. Most fog kórházba menni, kivizsgálásra és infúziókúrára.
A gondozása főleg rám hárul, bár én dolgozom, és nagyon nagy szerencsével sikerült találni egy ápolónőt, aki napközben vele van. Este és a hétvégén vagyok vele, így szinte soha nem tudok elmenni sehova. Iszonyú lelki teher ez, mert szörnyű látni a leépülését. A kórház miatt is aggódom, nem tudom, hogy reagál majd rá, hogy nem fog látni mindí, mert hozzám nagyon ragaszkodik.
Eddig el tudtuk vinni magunkkal nyaralni is, de ez idén már szóba sem jöhet.
Ha a kórházat kibírja, azon gondolkodom hogy jó lenne valahova kb. két hétre beadni, hogy én is egy kis lélekzethez jussak, és el tudjunk menni a párommal nyaralni. Az ápolónő ott is látogatná, így nem lenne elhagyatva. De van ilyen hely egyáltalán?
Nagyon együttérzek mindnyájatokkal, tudom, milyen nehéz ebben a helyzetben helytállni.
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
