Üdvözlet mindenkinek,
én csak ilyenkor estefelé kerülök a gép elé.
Teljes együttérzésem, Gkriszti.
Mi szerencsére még nem tartunk ennél a stádiumnál, én nem is tudom, hogy fogjuk tudni megoldani, hogy apósom ne legyen egyedül. (Külön házban lakik egyedül.)
Most vettünk Neki egy kiskutyát, de az ellátásában reggel és este (munka előtt és után) segítünk. Nagyon bízunk benne, hogy a későbbiekben a segítségére lehet a kutya - olvastuk több helyen is az interneten, hogy betanított kutyák segítik az Alzheimereseket: például megmutatják a hazavezető utat, ha eltéved.
Minden a Tiédhez hasonló leírás mindamellett, hogy segít, hogy megoszthatjuk egymással a gondjainkat, azért igen elkeserít.
Apósom néha nem tud kimondani szavakat, előfordult már, hogy elindult valahová és hazament inkább, mert időközben elfelejtette, hova is akart menni, és például írni és telefonálni nem tud (de olvasni igen). Nem lehetünk biztosak benne, hogy evett, fürödni el kell küldeni, stb. - de még el tudja intézni egyedül!
De azért egyelőre nem panaszkodhatunk, igazán. Bízunk a gyógyszerben is, az orvos egy évet ígért, amíg nem romlik tovább tőle (talán a kedélyállapota javul is).
Terveink szerint ez idő alatt próbálunk minél több élményt nyújtani Neki is, meg a gyerekeknek is, hogy legyen mire emlékezniük.
És ezalatt az idő alatt kellene kialakítanunk a napi rutint, megtalálni az ápolónőt, megtanulni, amit meg lehet és a többi.
Sajnálom, hogy Ti már ennyire előrehaladott állapotnál tartotok. Nem tudom, nekünk (főleg a férjemnek, aki már a diagnózistól összetört egy kicsit lelkileg) hogy lesz erőnk ezt végigcsinálni. Nagyon becsüllek, hogy nem adtad intézetbe Anyukádat!
Kérdeznék Tőled, s aki erre jár, bárkitől:
mennyire jellemző a későbbiek során a dühroham és agresszió?
És még egy kérdés: szerintetek jó, ha tudja, hogy Alzheimeres? Mármint, hogy jól tettük-e, hogy elmondtuk Neki? (Nem mutatott ki különösebb érzelmet akkor.)
| 
