|
|
A hozzászólás:
 |
zs_szilvi
 2004-05-06 16:29:29
|
12
|
Őszintén sajnálom...
Bár kicsit irigy vagyok, 15 év egy kutyussal. Biztos nagyon boldogan meséli élete történetét a szivárványhíd túloldalán azoknak a kutyuknak, akiknek nemhogy ilyen hosszú életük, de még gazdijuk sem volt.
Remélem, hogy egy bizonyos idő után képesnek fogod érezni magadat arra, hogy egy másiknak egy ehhez hasonló boldog és hosszú életet biztosíts. |
|
Előzmény:
 |
|
TallBall
2004-05-05 15:34:03
|
10
|
Szeretném elmesélni két öreg kutya történetét.
Dorka németjuhász keverék szuka, kölyökkorában került hozzánk a szomszédból. Ennek már tizenöt éve. Nem volt még kutyánk, macskánk viszont annál több. Volt hogy tíz macska rohangált az udvaron és lefetyelt a tejestányér körül. Hogy miért érezték úgy a szüleim hogy ennyi macska mellé most már egy kutya is kell a házhoz, nem tudom. Mindenesetre jött Dorka és hamarosan megszokta hogy egy kerítéssel arrébb költözött. Az első alomjából megtartottunk egy kant. Rejtély, hogy ki lehetett a büszke papa, mivel Pici leginkább egy kopó keverékhez hasonlított, olyat pedig a környéken sem láttunk.
Így jutottunk hozzá a két kutyához, és a családból macskabolondból hamarosan kutyabolond is lett. Égetnivalóan eleven és fáradhatatlan természetük volt mint a keverék kutyáknak általában. Eleinte természetesen semmi sem maradt mozdíthatatlan a környéken. Se a levegőzni kitett szobanövény, se a veteményeskertben növekvő sárgarépák és persze az óvatlanul elhagyott cipők sem.
Közben teltek az évek és a kutyák velünk együtt öregedtek. Lassan megkomolyodtak, már nem rágtak meg és hordtak szét mindent. Már nem akartak mindenáron a gazdikkal játszani, annál inkább vágytak a szeretetükre és a közelségükre. Aztán jelentkeztek az öregség első jelei. A felszabadult rohangálások helyett egyre inkább komótos sétálgatással és szaglászással töltötték a mindennapi, fél-egy órai mozgásra szánt időt.
Dorka állapota három évvel ezelőtt rohamosan megromlott. Lefogyott, hátsó lábai reszketőssé váltak, nehezen tudott lábra állni. Az állatorvos szerint nincs nyoma szervi bajnak, ez az öregség jele. Szeme hályogos lett, pár hónappal ezelőtt szinte teljesen megsüketült. De akart és szeretett még élni. Ha kinyitottam neki a kertkaput, mindig életet lehelt öreg csontjaiba és amennyire tőle telt fürgén kocogot vagy sántikált ki a szabadba. Becsülettel őrizte tovább a házat, és ha nem is hallotta már meg az idegent a gyanus mozgásokra mindig ő kezdett el elsőként ugatni. Pici még mindig csak másodhegedűs maradt mellette, pedig rajta még nem látszott az öregség. Tavaj télen valami rühös nyavaját kaptak amitől kegyetlenül megszenvedtek. Véresre vakarták magukat. Dorka orrából, füléből szivárgott a vér. Farkán, lábain szinte alig maradt szőr. Reménytelennek tűnt a helyzet, hogy a legnagyobb hideg idején kilábaljanak a nyavajából. Az állatorvos sem kecsegtetett sok jóval, habár ajánlott gyógyszert. Két-, háromszori vegyszeres csöpögtetés, vitaminok és két hét után kezdtek kevesebbet vakarózni. Dorka szőre lassan visszanőtt. Soha nem hittem volna hogy vénséges szervezete képes lesz még legyőzni a kórt.
Néhány hete Pici is megbetegedett. Zihált, hörgött, nem volt képes lefeküdni a fulladástól. Az állatorvos azt mondta, nagyon rossz állapotban van a szive. Kapott erősítő gyógyszereket, de azok csak pillanatnyi segítséget jelentettek. A hasa felpuffadt, majd újra jöttek a fulladásos rohamai. Nem tudott már mozogni sem, néhány méter megtétele után összecsuklott és fáradtan lihegett. Majd összeszedte magát és egy perc után újra továbbvánszorgott pár méterrel.
Szenvedett. Nagyon. Nem bírtuk tovább nézni a fájdalmait, ezért úgy döntöttünk ha nem lehet rajta segíteni akkor elaltatjuk. Az orvos szerint sem lehetett.
Pici egy hete elment. Dorka pedig tegnap követte. Csak eddig birta ki az ő kajla fia nélkül. Habár vén csontként is annyi nyavajából kilábalt már, mi tudtuk hogy nem fog sokáig élni Pici nélkül. Egy hét sem telt el. Tegnap megszakadt benne valami. Egy kicsit vérzett, aztán elaludt örökre.
Nagyon fájdalmas elveszíteni két hűséges, igaz barátot, ám egy kicsit boldog is vagyok. Boldog vagyok mert tizenöt évig a társaim voltak és mindent megadtak nekem ami tellett tőlük. Remélem, hogy ők is megkaptak mindent amit egy kutya kaphat.
Amikor belekezdtem ebbe a történetbe még nem tudtam igazán mi a célom vele. Könnyezve írtam le az utolsó sorokat, ám addig is gondoltam rájuk. Talán egy fórumra is elküldöm, hátha valami időtállóbb emléket hagyhatok róluk mint az a néhány fénykép. Ne haragudjatok ha esetleg valami offtopic fórumra küldöm, nem az együttérzésetekre pályázom.
Ez csak egy jel kereszt helyett a sírjukon.
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
